Emetofóbiát, majd ebből kialakuló pánikbetegséget küzdötte már le valaki? Ha igen, hogyan?

Kedves Kérdező!

Ugyan emetofóbiám nem volt, de én is irtóztam mindig a hányástól. :)

Amiben viszont talán segíteni tudok, az a pánik rohamok leküzdése, ugyanis elég sokáig érintett voltam e betegségben.

A pánik rohamok háttere, hogy agyunk tévesen értékeli ki az adott helyzetet, túlzóan veszélyesnek tart valamit, amitől nem is kellene annyira tartanunk. Ez tulajdonképpen egy érzés, aminek normál esetben az lenne a szerepe, hogy megvédjen bennünket valami rossz következménytől. Ha viszont indokolatlanul félünk valamitől, vagy eltúlozzuk valaminek a jelentőségét, akkor a képzeletünk, képzelgéseink járatják velünk a bolondját. A saját képzeletünk tesz tönkre bennünket, mert ilyenkor alapvetően nincs semmi, ami veszélyes lenne számunkra, csak saját magunk, azaz az ijedtségre adott válaszunk!

Hadd idézzem ezzel kapcsolatban Garfieldot, a népszerű képregény figurát: "A kísértetek nem bántanak, csak elérik azt, hogy magadtól sérülj meg!"

Vagyis a pánikból való kijutás ellenszere az, ha egyszerűen nem ijedünk meg! Az én pánikbetegségemben is az volt a fordulópont, amikor rájöttem, hogy nem következett be az, amitől féltem. Ez után már felbátorodtam, és azt mondtam: "Gyere pánik, nem félek tőled, mert úgysem tudsz velem semmi rosszat csinálni!" És csodák-csodája, egy darabig még erősödött a roham, majd szépen lecsengett, míg végül teljesen el nem múlt.

Többnyire az a baj, hogy jobban félünk a dolgoktól, mint amit azok a valóságban okoznak!

Bátorításként egy Spurgeon idézet: "A halál semmi a halálfélelemhez képest."

Ezen kívül pedig ajánlom neked Zsiga Attila remek előadást a témáról, aminek az a címe, hogy "Tényleg jobb félni, mint megijedni?":

[link]

Kívánom, hogy Te is rúgd le magadról ezt az élősködőt, ahogy én is megtettem, és kezdj el élni! ;-)