Hol a határ a hidegvér megőrzése és a lelketlenség/érzéketlenség között?

Ma reggel egy baleset mellett mentünk el a párommal, mikor mentünk be az egyetemre. Egy 3-4év körüli kisgyereket elütött egy furgon. Mi arra értünk oda, hogy bent a rohammentőben látják el a kicsit, aki visít. Erre a párom mondja, hogy szegény gyerek, hallani a kis hangján, hogy szenved, mi lesz vele..stb.. Látszott rajta, hogy el volt fehéredve már csak annak a fájdalmas sírásnak a hangjától is.

Viszont én valahogy úgy voltam vele, hogy sír, tehát van keringése, lélegzik, eszméleténél van, ami jó. Sírhat az ijedtségtől is, nem biztos, hogy annyira szenved. De ha valamije fáj is, az legalább azt jelenti, hogy nem sérült a gerince. A fájdalomra kap gyógyszert, és 10percen belül úgyis a kórházban lesz. Ezzel én szépen meg is nyugodtam, mielőtt még annyira belelovalltam volna magam az esetbe.

De egésznap azon gondolkoztam, hogy ennyire szívtelen vagyok? Ápoló szakos hallgató vagyok, szóval fogok még elég ilyet látni, és nem feltétlenül úgy állok egy ilyen esethez, mint pl. a párom, aki semmit nem tud az ilyenkor szokásos protokollról, csak sajnálja a gyereket. De hol van a határ aközött, hogy megőrzöm a hidegvérem, és tudok nyugodt fejjel gondolkozni, vagy hogy szívtelen vagyok? Én is nagyon sajnálom a kisgyereket, de valahogy nem éltem meg traumaként, hogy láttam/hallottam.

Kérdeztem az egyik tanáromat is erről ma, aki orvos, és ő jött a szokásos hablattyal, hogy szakmai profizmus, hidegvér, megfelelő hozzáállás, blabla, de nem győzött meg.

Szerintetek?