Van egy második személyiségem, aki egyben a legjobb barátom is. Ez normális?

,,Egy igazi nyomi voltam a gimi kezdetén, így elég sokszor meg is vertek, de nem volt senki se, aki valódi segítséget adott volna. Egyszer nem bírtam tovább, már majdnem megőrültem, amikor egy hangot kezdtem hallani. Belenéztem a tükörbe, és tükörképem nem az én mozgásomat követte. Megszólalt és perceken keresztül beszélgettünk. Azt mondta, hogy segít rajtam, ha hagyom. Azt mondta, hogy megért engem. Erősen cinikus volt a hangvétele, nem is tudtam, hogy vannak bennem ilyen érzelmek. Mintha magával a Jokerrel beszéltem volna. Ezekután mindig velem volt, és szinte mindenhez volt valami hozzáfüznivalója, rengetegszer beszélgettünk, és ő mindig megértett. Az unszolására mindig magammal hordtam egy zsebkést. Egyik nap megint megakartak verni, de amikor a földön voltam azt mondta, hogy hagyjam, hogy segítsen. Nagyon szorongatva éreztem magam, így engedtem neki. Hirtelen nem éreztem a testemet és kivülröl kezdtem el látni magam. A testem felált, és eddig még soha nem látott gyilkos mosoly volt az arcán. Leakarták volna ütni, de eddig még soha nem látott erővel zuszta őket szét. A késsel nem ölt meg senkit csak megsebesitette. Vállon, combon, karon szurta, és közben erősen boldognak tünt. Amikor visszakaptam az irányitást, eleinte féltem, de aztán örültem, ahogy láttam, hogy most a többiek félnek tőlem."

Na ha eddig elolvastad büszke vagyok rád. A monológ a könyvemböl van, amit én írtam. Mi a véleményetek a főhősről?