Ha úgy érzem nem tartogat számomra semmit az élet, van más út az öngyilkosságnál? 21N

Előre szeretnék elnézést kérni, hosszú lesz. Senkinek sem kötelező elolvasni, lesz benne önsajnálat, hiszen sehol nem adhatom ki magamból, mindig mindenhol tartom magam. Aki mégis elolvassa és van pár jó szava hozzám, annak köszönöm!

A gyermekkorom so-so volt. Nővéremmel rengeteget játszottunk kint a szabadban, sok barátunk volt, jártunk nyaralni, akkor még együtt voltak az unokatestvérek, nagyszülők. Gyönyörű idők voltak, rettenetesen hiányzik.

Aztán nem is tudom, 8 éves korom

körül anyámék házassága megromlott. Apám józan agresszív volt, hülyére dolgozta magát a gyárban, külföldön is. Anyám csalta őt. Rengeteg mindenről le kellett mondanunk, nem mertem soha sem kérni semmit, nem voltak szép ruháim, szép szobám, játékaim. Kaja az mindig volt, de elég sokan kinéztek iskolában. Nagyon durva verekedések voltak otthon, beszakadt dobhártya anyámnak, monokli, véres száj, apám mellkasába kés szúrás, ordibálások, üvegajtó széttörések, telefonszéttörés...stb Ma már megértem apámat és anyámat is, ugyanakkor mérhetetlenül haragszom, hogy ezt kellett kisgyerekként látnom, hallanom az ocsmányságokat. 9 éves koromban a szemem láttára halt meg motoron nagyapám. Elütötték. Engem mindenki le.szrt. Elnyomtam magamban a fájdalmat, a temetésére sem mehettem el, mondván “kicsi vagyok” Innentől kezdve megszakadt az egész család, nem volt több nagszülőzés, nem jártunk össze mi unokatestvérek, ez nagyon fáj még ma is. Aztán nővérem kamasz lett, drogozott, lopott apámtól, boltból, kirúgták 2 iskolából, megbukott...stb Mindig minden róla szólt, én csak kssban voltam és tanultam, de az én sikereimet sosem tudtuk megünnepelni, mert mindig nővéremmel voltak elfoglalva. (ha csak nem egymást ütötték) 15 éves koromban elváltak. Apámmal maradtam, míg nem egy levél miatt, amit nem akartam, hogy elolvasson engem is összevert (nővérem időközben kiköltözött külföldre) Átköltöztem anyámhoz és az új pasijához. Anyám gyógyszerfüggő, nehéz vele kijönni. A következő 3 évben oda-vissza költöztem, hol ide-hol oda. 16 évesen meguntam a folyamatos teljesítést, a sok

lelki teher alatt nem tudtam teljesíteni, romlottak a jegyem. Anyám sokat vert és büntetett ez miatt, apám külföldre ment dolgozni,2-3 hetente találkoztunk. 16,5 évesen megerőszakoltak. Öngyilkos akartam lenni, nem sikerült. Senki sem tudja, csak a mostani párom. Nem

maradtak ekkorra barátaim. Megbuktam, pótvizsgán átmentem. Anyámnak lett új gyereke, ami imádott engem, ő nagyon hiányzik. Az utolsó másfél évben apámmal laktam, neki is lett új gyerek. Mivel ő külföldön dolgozott, hétvégén járt haza így a nője volt a “felügyelőm”, aki alig 7 évvel volt idősebb nálam. Én voltam a csicska otthon, mindent én csináltam szó szerint, egy köszönömöt sem kaptam tőle... 19 évesen felköltöztem a páromhoz, miután a nővel összeverekedtünk ( leku..ázott engem és anyámat, majd gyerekkel a kezében belém rugott) Az utolsó fél évemet gimiben esti iskolában fejeztem

be, van érettségim és nyelvvizsgám.Egy ideig anyámat látogattam, míg nem kikezdett velem a pasija... így megszakadt a kapcsolat, mert miután ezt bőgve elmondtam anyámnak ő azt mondta soha többé ne keressem. Apámmal nagy ritkán viberen beszélek, pár mondatot, de ennyi. Barátaim nincsenek, családom nincs.

Párommal lassan 4 éve vagyunk együtt. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy megerőszakoltak. Hiba volt bíznom benne. Két és fél éven át folyamatosan átvágott, megcsalt az exével ( állítása szerint nem, de nyilvánvaló), kamu profilokat csinált, üzeneteket törölgetett, webkamozott( igen,olyan webkam) Mivel nem volt senkim így mindig lenyeltem, és mindig megígérte, hogy nem lesz több ilyen, sírt, esküdözött, én meg egy hülye idióta vagyok és voltam is. Kb egy éve vele rendben minden ilyen téren, de egyre inkább érzem, hogy nem tudok neki

megbocsájtani soha, az önbizalmam romokban miatta. Az erőszak miatt és miatta is, amiket tett a hátam mögött eljutottam oda, hogy nem

tudok már vele lefeküdni, mert csak sírok és sírok. Mindkét tényezőt próbáltam eddig elnyomni, de már nem megy többé.

A főnököm az “anyósom” és utálom a munkám de nincs más, minimum egy évig, mivel lakhatási támogatást igényeltem. (párommal is élek) Max akkor tudok eljönni, ha az lejár. Kevés a pénzem, éreztetik, hogy egy senki vagyok én pedig szokásos módon csak nyelek és nyelek. Anyósom is csak azért vett fel hogy ne a fiának kelljen eltartania és sikerüljön visszatörlesztenie a személyi kölcsönjét (600ezer Ft)

Nincs semmi jövőképem, nem hiszek magamban, semmire sem vagyok jó. Minden napom ugyanaz, kelés, munka, fürdés, alvás. Minden nap megjátszom magam, de ha nem vigyázok egy óvatlan pillanat és elsírom magam, volt már rá több példa is. Már nincsenek álmaim, lemondtam mindről, amik valaha is voltak. Csak tengődöm, nem tudom ki vagyok. Egy senki, jelentéktelen porszem. Teher. Szenvedek, nem bírom tovább. Reggelente miközben várom a metrót minden egyes nap átfut az agyamon, hogy eléugrom. Azért imádkozom, hogy bár elütne egy autó, vagy valaki bár belém eresztene egy golyót. Elkezdtem gyűjteni a gyógyszereket. 16 évesen ez a módszer nem sikerült, de most biztosra kell mennem. Próbálok még kapaszkodni valamibe, de nem tudom miért, hisz semmit nem tartogat nekem az élet. Kilátástalan minden.

Orvoshoz sem akarok menni. Nem tudnám ezeket elmondani szemtől-szembe. Sosem panaszkodom, sosem nyílok meg senkinek, egy jó ideje a páromnak sem, ő sem tudja, mennyire szenvedel. Mi értelme is lenne? Egyszer már elmondtam neki a legmocskosabb titkomat... majd átvágott, megcsalt, ocsmány módon beszélt velem... minek is mondjak neki bármit? Mégsem tudom őt elengedni, mint írtam, egy éve már normális. Mindig mindenkivel kedves, nyugodt, türelmes vagyok. Képtelen lennék megmutatni a meztelen valómat. Nem tudom mit tegyek.... Félel,

hogy egy reggel valóban a metró elé ugrok...