Vakok/gyengén látók, ti hogyan oldjátok meg a közlekedést?

Nagyon változó, teljesen emberfüggő, hogy mennyire mer/tud egyedül közlekedni a vak/gyengénlátó. Persze ezt a két csoportot nem is lehet egy kalap alatt említeni, mert azért a gyengénlátónak hatalmas segítség a még maradék látása, akármennyi is legyen az.

Részemről, amíg még láttam valamit, de már segítség kellett az utcán, tehát láttam, hogy hol vagyok, de nem láttam, hogy jön velem szemben valaki, vagy oszlop van előttem néhány lépésre, akkor úgy voltam vele, hogy ismerős útvonalon simán elindultam egyedül, aggodalom nélkül, ha ritkábban járt területre kellett menni, akkor is elindultam, bár akkor volt bennem némi aggódás, hogy neki megyek valakinek/valaminek. A fehér botot természetesen én sem voltam hajlandó megfogni. Teljesen más külső szemmel a fehér bot, mint megélni, hogy azzal kell közlekedni, mutatkozni az utcán. Mindenki mondta, hogy ne féljek már tőle, hisz hányan használják...de ezt csak az tudja, aki benne van a helyzetben, hogy milyen érzés.

Mikor elment a látásom, két éve, néhány hónapig még mindig eszembe sem jutott a bot, aztán éreztem, hogy ezt így nem bírom sokáig, hogy még a lakásból sem tudok kimenni segítség nélkül, tehát jött a bot, a vele történő közlekedés tanulása, és mivel mindig is itt éltem, így fejben van az egész város, tehát miután megnéztem egy útvonalat valakivel, utána már egyedül is neki indulok. Persze, ha valami vészhelyzet lenne, tehát elkerülhetetlen lenne, hogy valahova eljussak, egyedül, és még nem jártam arra mióta nem látok, akkor is neki mernék indulni, hisz ahogy írtam, a város térképe, az utcák megvannak a fejemben, a felmerülő akadályok kikerülésére pedig ott a bot.

Ismerősöm is 30 éves kora felett vesztette el a látását annyira, hogy nem látta, hogy az utcán hol van, és néhány hónap önsajnálat után ő is megunta a kiszolgáltatottságot, és kínos fehér bot ide-kínos fehér bot oda, ő is megfogta, és azzal közlekedik egyedül.

Viszont van olyan ismerősöm is, aki 50 éves kora körül vesztette el a látását, ő annyira magába roskadt, hogy nem hogy egyedül nem tanult meg közlekedni, de még otthon is teljesen ki kellett szolgálni, semmit, de szó szerint semmit nem csinált meg, mondván, hogy nem tudja. Ez az első években volt, hogy azóta mi a helyzet, javult-e, nem tudom, de szerintem ha évekig ez volt, később sem lett jobb.

Tehát elnézést kérek az ismerősödtől így ismeretlenül is,de azt kell hogy mondjam, igen élhetetlen. Bár, talán így közlekedés szempontjából ez a már nagyon gyengén látás a legnehezebb időszak, mert még látok, tehát nehogy már botot használjak, de viszont annyit már nem, hogy nélküle boldoguljak gond nélkül. Tehát esetlennek mondom, de én is ugyan ezt csináltam szinte, ahogy írtam. Annyi különbséggel, hogy ha rá voltam kényszerülve, én ritkán járt helyre is elmentem egyedül, nem úgy mint ő.