Miért nem érdekel valakit az hogy mi fog történni a Földdel ha ugyanezt az életmódot folytatjuk tovább?

Ja, még egy adalék a közlegelőkhöz:

egy olyan példát képzelj el, ahol a legelőn 10 tehén fér el, de a faluban 50-en vannak.

Idáig 10 gazdának volt tehene, a többiek nyomorogtak az éhhalál szélén.

De most szereztek ők is tehenet. Nagy nehezen, a spórolt pénzükből.

Ki tilthatja meg nekik, hogy kivigyék a legelőre?

Emlékeztetőnek: ha már 20 tehén van a legelőn, akkor mindegyik éhen hal.

Imádom ezt az oldalt. Az itt jelenlevő fiatalok zsigerből birkáznak le mindenkit, aki úgy él, mint mások, vagy ahogy az elvárható lenne. Ám ha az ő kényelmükről van szó, minden erkölcsi skrupulus nélkül követik a többséget.

Nos, én nem érzem megszűnni a saját felelősségemet azzal, hogy a szomszéd hogyan él. Nekem gyerekeim vannak! Nekem fontos az ő jövőjük, az élhető környezetük.

50 éve egy "Fiúk évkönyve" c. kiadványban olvastam a világ nagyvárosainak hulladéktermeléséről. A pontos adatokra nem emlékszem, de valami iszonyatos számok voltak. Főleg annak tükrében, hogy a falun lakó nagyszüleim évente kétszer kitolták az fél talicska szemetet a lerakóba, amivel végképp nem tudtak mit kezdeni, de minden egyebet felhasználtak. No, ott még nem tartok, mint ők valaha, de közelítek már. Minden megy a komposztba, vagy az állatok elé. Emellett az alapélelmiszereken (só, liszt, stb) kívül szinte semmit nem veszünk a boltban. Amit lehet, mindent megtermelek magam, mégpedig bio módon. A házban ahol csak lehet, kútvíz folyik a csapból, csak a főzéshez használunk csapvizet. A szürke szennyvíz felhasználásra kerül, és a nagy hidegektől eltekintve alomszékbe ürítünk, ami szintén a komposztot gyarapítja. Amit lehet, napelemről működtetek, és ha nem létszükséglet, az autót sem indítom be. A fűtéshez aprítékot használok, a legvékonyabb gally is felhasználásra kerül.

Természetesen ez az út nem mindenki számára járható. Életem első 40 évében magam is városlakó voltam, annak minden hátulütőjével együtt. S noha amit lehetett akkor is megtettem, rühelltem, hogy nem tudok többet és még többet tenni. Ugyanis nem azért óvom a környezetemet, mert érdekel, hogy mások mit gondolnak, hanem azért, mert így van meg a lelki békém. Így vagyok nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog ember.