Miért kell küzdeni akkor is, ha az ember látja, hogy teljesen reménytelen a helyzet, tehát feleslegesen küzd és csak a beletörődésnek, megtörésnek van értelme?

A kérdés, hogy valóban reménytelen-e a helyzet, vagy csak a szubjektív nézőpontjából tűnik annak. Mert hétköznapi dolgokban a legtöbbször inkább ez utóbbiról van szó, az egyik ember ugyanabban a helyzetben, ugyanazon lehetőségek birtokában feladja, mondván „áh, ez már úgysem fog sikerülni”, a másik szintén ugyanabban a helyzetben, ugyanazon lehetőségek birtokában, viszont több akaraterővel mégis képes elérni ugyanazt a célt. Mert nem a cél elérése nem reménytelen volt, csak nehéz, és függően attól, hogy mi a cél, megérheti leküzdeni az adott nehézséget.

De nem szabad összekeverni az akaraterőt a makacssággal sem. Ha a cél objektíven nézve is elérhetetlen – mondjuk 10 perc múlva Budapesten kell lenned, de te még Szegeden vagy –, vagy olyan nehézséget kell leküzdeni, ami nincs arányban a cél eléréséből származó előnnyel, haszonnal – mondjuk akkor is ki akarod rakni a Rubik-kockát, miután rád esett egy kőszikla és letört mindkét kezed –, akkor lehet, hogy a cél elérése nem lehetetlen, csak értelmetlen, és nem, akkor nem kell, pontosabban nem érdemes küzdeni.