Voltál már úgy hogy azon gondolkodtál hogy véget vetsz az életednek? Ha igen, mi volt az oka?

Persze, volt, amikor épp munkanélküli voltam, ráadásul a párom is szakított velem, és meghalt apum is.

Na akkor döntöttem úgy, hogy én tovább itt nem maradok.

De hálisten jól jártam, itt a pokolban nagyon is kellemes, és ráadásul még gyakorizni is lehet!

Mindennap ezen agyalok,de tudom hogy sosem tenném-teszem meg

Hogy miért? Azért mert úgy érzem egyszerüen az egész világ ellenem van,bármit csinálok az sosem jó,nem sikerül semmi

Igen, volt!

Az, amikor anno napi szinten csúfoltak, megaláztak és kiközösítettek a suliban.

De nem szereztem meg nekik ezt az örömet.

Nálam sok minden összejött, folyamatosan építkeztek egymásra a negatív gondolatok. A kezdés lefele a lejtőn az volt amikor az egyik barátnőmmel összevesztünk (szobatársunk volt és nem bírtuk az együttélést). Közben én egy fogyókúrában voltam, ami a stressztől átcsapott túlevésbe. Mindennap utáltam magam, hogy nem tudok leállni. Anyumnak még az elején elmondtam, hogy nem birok leállni az evéssel, segítsen felügyelni, meg bevallottam, régóta hashajtózom magam. Közösen sírtunk meg minden, de utána mintha teljesen elfelejtette volna, nem segített, sosem beszéltünk arról, ami történt.

Az egyetemmel nagyon szenvedtem, nem találtam a helyemet, folyamatosan le voltam maradva, el sem tudtam képzelni, hogy fogom a vizsgákat megcsinálni. Néha szerettem volna mással is foglalkozni, kicsit elfelejteni az egyetemet, de a barátaimmal kb. csak az egyetemről lehetett beszélni. Emlékszem egyszer elém állt az egyik barátom egy lappal, hogy összeírta a következő évek tárgyait és hogy miből mit kell majd csinálni, melyik miért lesz szar, el se tudja képzelni, hogyan fogjuk ezeket túlélni. Plusz nagymamámnak volt egy balesete, ami miatt anyum csak rá és arra figyelt, hogy egy idősek otthonát keressen neki.

Áprilisban indultam el a lejtőn, nyáron volt nagyim esése, ősszel pedig folytatódott az egyetem. Ősszel elmentem pszichológushoz (evészavar, tanulási nehézségek, megnemértettség). Azzal kezdte, hogy vannak/voltak-e öngyilkos gondolataim. Nálam az egy töréspont volt, addig a pillanatig soha fel nem merült bennem. Nagyon furán hangzik, de nálam akkor valami átállt, ez a gondolat beleférkőzött a fejembe. Nem egyből kezdődtek, de pár héten belül már intenzíven bennem volt.

Arra emlékszem ebből az időszakból, hogy minden este sírtam, hogy ennél több fájdalmat már nem birok ki, és minden egyes nap csak szarabb lett. Koliban voltam ekkor is, így sokszor némán a párnába ordítva sírtam. Azért is sírtam, mert régen egy életszerető ember voltam, akkor meg ki akartam szállni ebből.

Anyum szinte mindig ordított velem a telefonba. Sokszor elmondtam, hogy szörnyen érzem magam. Az egyik legnagyobb baja az volt velem, hogy nem tudja rámönteni a problémáit. Egyszerűen már nem voltam képes akkor más lelki szemetesládája lenni. Meghallgattam, de nem tudtam elég támaszt adni. Összevesztünk, elmondtam, hogy lelkileg nagyon ki vagyok. De a lényeg az volt, hogy én nem hallgatom meg őt. Csak annyit tudtam visszamondani, hogy engem ki hallgat meg, engem ki ért meg?!

Pszichológussal lemaradtunk az evésemnél (azért megemlítve, hogy van más gond is, tudott anyámmal való problémákról is), olyan tanácsai voltak, hogy vigyek magammal egy almát napközbenre, azt egyem meg, ne vegyek a boltban mást, de ez nem nagyon segített az evésrohamaimon. Az utolsó alkalmon mikor nála voltam megkérdezte, hogy amúgy minek járok oda, mert láthatóan semmin se akarok változtatni. Az olyan volt, mintha hasbaszúrtak volna. Akinek fizetek, hogy meghallgassa a gondjaimat, segítsen rajtam, ő se ért meg, itt is én vagyok a hibás.

Úgy emlékszem karácsony másnapján visszautaztam a koliba, a szilvesztert, majd a szülinapomat is egyedül töltöttem ott (anyum meg otthon egyedül). Az öngyilkosság mindig úgy jött elő bennem, hogy azt akarom, hogy vége legyen - de nem tudom a családommal megtenni, hogy megölöm magam - figyelemfelkeltésként kellene, hátha végre valaki észreveszi mekkora baj van velem - nem akarok utána úgy élni, hogy megpróbáltam és mondjuk rosszul csapódik le másokban. Szóval mindig csak gondolat volt, a hogyan is csak minimálisan jutott eszembe. Egyszer voltam úgy, hogy személyesen veszekedtünk anyámmal, kimentem a sötét lépcsőházba és álltam a lépcső tetején, hogy csak előre kellene vetni magam.

Még egy fontosabb esemény volt, amikor 1 hétig gondoltam rá, hogy anyámnak névnapja lesz, el ne felejtsem (kiskoromban sohasem volt ez fontos, egyszer csak nagyon fontos lett neki az utóbbi években). Persze aznap szörnyű napom volt, teljesen elfelejtettem. Délután felhívott, hogy biztos direkt kerülöm, direkt nem írtam neki egész nap, direkt nem akarom felköszönteni. Nagy veszekedés, hogy mennyire rossz ember vagyok. A mai napig falramászok, hogy felhánytorgatja, hogy elfelejtem a névnapját, úgy, hogy azóta mindig felköszöntöm. Azon a héten vagy közel hozzá, közösen kellett utaznunk. Kivoltam a gondolattól, hogy találkoznom kell vele, azon kattogtam, hogyan tudnám rávenni, hogy otthon maradjon.

Végül jött a Covid, lenyugodott az élet, csökkent a rajtam lévő stressz az online oktatás miatt. Engem megmentett a Covid, ha nem lett volna, nem hiszem, hogy tovább bírtam volna.