Miről szól ,,Az élet fája" c. film? Vagyis milyen jelentése lehet? Milyen üzenetet közvetít?

Egyszer le kellet fordítanom az erről a filmről írt külföldi kritikát:

Meghitt gyermekkori emlék? Abszurd szenteskedő kérkedés? Terrence Malick nagyratörő Rorschach pacáját Michael Atkinson elemezte:

Ahogy már feltehetően kikövetkeztették, Terrence Malick új hiperábrándja teljességgel egyedi ugrás korunk filmművészeti világába. Nagyratörő Rorschach paca, ami majdnem annyira hatásvadász és akaratlanul abszurd, mint amennyire költői, gondolatébresztő és gyönyörű. Már -már úgy tűnik szándékosan osztja nézőit két hadban álló táborra. Malick követőket kábult rajongókká részegíti, a kétkedőket csúfolódásra ingerli, miközben az átlag mozilátogató csak dermedten bámul. Bár mindez feltételezi, hogy Malick egyáltalán számolt a nézőközönséggel - amit könnyen lehet, nem tett. Ha sokféleképpen is lehet szemlélni az Élet fáját, akkor is nehéz értelmet lelni benne, mint az egyszeri ember látványában aki önnön mély köldöknézésébe merült. Olyan film ez, amiről érdekesebb beszélgetni mint nézni.

Az egyik tábor persze ragaszkodik hozzá, hogy Malick köldöke látányos hely, ő pedig transzcendens idegenvezető. Erről mindenki dönthet a saját meglátása szerint. Félreértés ne essék! Mindeddig nem kételkedtem Malickban. A 70-es évekbeli Sivár vidék (Badlands, 1973) és a Mennyei napok (Days of Heaven,1978) semmit nem vesztett erejéből. Az őrület határán (Thin Red Line, 1998) szívszaggató, korszakalkotó és új alműfajt teremtett. Az Új világ (New World, 2005) minden történelmi útjelzőjével a korábbiakból kiemelt könnyed fejezetnek látszik, ugyanazon képi és hangulatkészlettel.

Az új film ugyan abban a lírai eszközökkel lebegtetett világban merül el: Szél fútta hullámzó füvön át sikló kamera, Vermeer-es fények a nyitott ablakon át, suttogott, majdnem költői narráció, lombok közt átszökő napsugarak, naplementés félhomály stb. - Emmanuel Lubezki gyönyörű felvételei. Aztán hirtelen alsó világokba, elszigetelt oázisokba repít, kihívóan próbára téve a nézők bizalmát.

A texasi család a film sűrű középpontjában, apró, szétszórt, mintaszerű részleteken át kerül bemutatásra. Megismerjük Brad Pitt alakította elkeseredett apát és Jessica Chastain által játszott angyali anyát, még életük derekán (bár nem öregednek a film során), ahogy táviratban értesülnek felnőtt fiuk haláláról. Nem tudjuk melyik fiuk, csak azt, hogy a három gyermek közül az egyik lesz a Dallasi felhőkarcolók közt borongó-szorongó férfi Sean Penn alakításában.

Aztán mielőtt felocsúdhatnánk új fejezetbe sodor minket a film. James A. Michener óriásregényéhez hasonlóan, a föld keletkezésének történelem előtti idejéből indulva, ősrobbanástól vulkánkitöréseken, egysejtű organizmusok át a legkorszerűbb módon számítógéppel rajzolt ragadozó dinoszauruszokig.

Olyan mintha a 2001: Űrodüsszeia első és utolsó fejezeteit fordították volna ki (Douglas Trumbull effektmester visszatért a nyugállományból és megpillanthatjuk a Jupitert is, Isten tudja miért), vagy valamely BBC természetfilm narráció nélkül. Ez a szakasza a filmnek az amin megfeszül. Ezen múlik, hogy egyszerű halandóként elpusztul, vagy valami szentségként újjászületik. A sorsa teljességgel a néző elfogadásán és azon múlik, mennyire vagyunk kiéhezve valami féktelen nagyszabású megvilágosodásra.

A család története Waco külvárosában kezdődik, csecsemőkkel, végtelen homállyal. A legtöbb amit tehetünk, hogy itt a filmet Malick életrajzi naplójaként figyeljük és ebben az esetben a hasonlatok, idealizált képek és a filmnyelvi szövet heves pillanatai (pillangó, érintés, kitörő örömteli futás, szatén blúz) elbűvölő értelmet nyernek.

Ilyen értelemben az Élet Fája kiterjesztett kísérleti filmmé válik Brakhage vagy Mekas stílusában. Vagy újraalakított és képileg újrafogalmazott nosztalgiával átitatott családi filmfelvétellé.

A kritikusok unalmasnak találták ezt a megközelítést, és valószínűleg Malick sem részesítené előnyben ezt az értelmezési szálat. De igaz, ami igaz: Malick Wacoban született, olajtársaság foglalkoztatta geológus apától (ahogy a Pitt alakította karakter) és Ír anyától, két testvér mellé. Egyik testvére öngyilkos lett fiatal korában Spanyolországban. (Emil nevű kilecvennégy éves testvére most is Bartlesville-ben él Oklahomában, ahol Malick is felnőtt). Van valami képi bája Malick visszaemlékezéseinek, de ugyanakkor nagyszabásúan nárcisztikus is, ahogy egyesíti minden múltbéli és jelen énjét, élő és halott szeretteit a széles tengerparton, szertartásos kórusszó kíséretében miközben saját születésének titkait keresi visszanyúlva egészen az ősleves eredetéhez.

Tán Malick azt hiszi ő farából fú a passzátszél? És ön? Javított volna az összképen ha Malicknak több vér van a pucájában mikor saját családjáról zeng dicshimnuszokat. (Csak nézzük meg, miként mesél gyermekkoráról Bergman négy forgatókönyvön át, gazdag, drámai részletességgel! Vagy Truffaut maró iróniáját gyermekkori emlékeiben, és Woody Allen, Alexei German.)

Nyilvánvaló a film készítőjében nem él más mint a gyermeki imádat békés, dajkáló édesanyja iránt és valami szomorú megvetés szigorú apja felé, kegyetlen apáskodó szokásai és feladott zenész karrierje miatti megbánásban rohadó lelkével együtt. Egyszerű mivoltukban egyedül ezek adnak némi drámai színezetet a filmnek.

Malick több féle módon próbálja újrafogalmazni Jób történetét (meggyőződés nélkül) valamint az önfeláldozó kegyelem (anya) és az önző, önfejű Természet (apa) közti párbeszédet. De a vallásos hangsúlyok és a légkör nem a visszatekintő felnőtt összetett nézőpontjára utalnak, hanem csak az álmodozó kölyökre, aki elakadt valami családi konfliktusban.

Malick természetesen elég nagy mágus ahhoz, hogy tucatjával teremtsen lélegzetelállító pillanatokat; Közel marad a fiúkhoz (különösen Hunter McCracken által megszemélyesített elégedetlen Jackhez, saját gyermekkori énjéhez, és Laramie Eppler alakította végzetébe futó kedvenc középső fiúhoz R.L.-hez (aki ijesztően hasonlít Pittre), hogy örökre a falra szögelhesse ezt a fiúkori élményt. Végtelen pázsit, széles utcák, házak közt rejtett helyek, ahol a felnőttek nem találhatnak rád. Semmittevés barátokkal az erdőben, valami veszélyes időtöltésen törni fejünket a nyári délutánokra.

A szent habblaty szédítő árja nélkül (és az olyan csipetnyi mitikus-szürreális részletek nélkül, mint a levitáció és Hófehérke üvegkoporsója, melyek egyszerűen Malick pillanatnyi később feladott ötleteinek tűnnek) a film bensőséges és megidéző mestermű lehetett volna. Elveszett Amerikához szóló antropológiai óda. De ki sajnálná az érzéküket vesztett Malick rajongókat, ha bizonytalan lelkesedésükben éppen erre és többre is leltek?