Írtam egy valamit, mi róla a véleményetek? Ez még csak az eleje, de remélem nem túl hosszú és lesz aki végigolvassa (:

Bevezető

Tizenhárom éve éltem a Lonely-völgyben, és volt még három évem eldönteni, maradni vagy távozni szeretnék. Mivel élni szerettem volna még, sosem gondolkoztam ezen - a „távozom” ugyanis egyet jelentett az élők sorából való távozással is.

Különösnek tűnhet.

Egy elzárt közösségben élünk, magasan fent a hegyekben, ahol senki sem talál ránk. Nem mintha bármiféle okot tudnék, ami miatt bujdosnunk kéne… márpedig van egy dolog, amibe mindenkit beavatnak - tizennégy éves korában, amennyi én ugyebár még nem vagyok. Tudtam, mi van odakint - vagy odalent, ahogy tetszik - a… a világban. A világban, ahol tévé van és számítógép, autók, az autókban GPS, és az emberek… nos, szerintem boldogok, és az életük ezerszer egyszerűbb, mint a miénk. Abban a világban élnek, amiről nekünk még beszélnünk sem illik. Egy olyan világban, melynek a létezéséről mi megpróbálunk tudomást sem venni.

Tizennégy éves korunkban rendeznek egy szertartást, valahol bent az erdő mélyén, és akkor megtudjuk azt a bizonyos dolgot. Aztán két évig semmi sem történik, és tizenhat évesen a Tanács felteszi a kérdést: maradni, vagy távozni szeretnénk. Több, mint nyolcvan éve senki sem távozott közülünk. Természetesen akárhányszor valaki tizennégy éves lett, és az egész falu elindult az erdőbe, megpróbáltuk követni őket, de valakit mindig hátrahagytak, hogy vigyázzon ránk.

A hegyek, amik miket körbevesznek, nem olyan magasak, hogy ne tudnék egyedül eljutni a csúcsokra. De lefelé… ha ismerném az utat, talán lenne esélyem, de anélkül tuti, hogy vagy az állatok falnának fel, vagy simán éhen halnék. Pedig szinte bármit megtennék, hogy lejussak a világba.

El innen, bárhová.

1. fejezet

- El kell mennem - mondta Joe bácsi. Felpillantottam a kezemben tartott könyvből - csöppet sem érdekelt, mi van benne, csak gépiesen lapozgattam, és bámultam a szemem előtt összemosódó sorokat.

- Hová? - csaptam le azonnal a kérdéssel.

- Dolgom van - felelte, miközben belebújt köpenyébe - Neked pedig nem tanulnod kéne?

- Egy frászt… - morogtam bele a könyvbe, aztán újra felnéztem - Veled mehetek?

- Nem - zárta le gyorsan a beszélgetést, és vitára további lehetőségeket nem adva, egyszerűen kilépett az ajtón. Bámultam még egy darabig utána a falat, aztán dühösen becsaptam a könyvet.

Amikor bementem az erdőbe, éreztem, hogy baj lesz. Amikor óvatosan, ügyelve, hogy senki ne láthasson meg, átléptem a falunk határát jelképező patakot, majdnem vissza is fordultam. Joe bácsi egy életre megbüntet, ha megtudja ezt. De nem tudja meg, nyugtattam magamat, ahogy beljebb hatoltam a sűrű erdőbe. Bármi is az a nagy titok, valahol itt kell lennie.

Sosem jártam még a patakon túl, hiszen az erdőbe is tilos volt bemennem.

Rettegtem attól, amit találni fogok, mégis vágytam rá, hogy megtaláljam. Amikor áthatolhatatlan, tüskés bozót vágta el az utamat, balra indultam. Majd jobbra. A nap egyre lejjebb ereszkedett, fáztam. Eldöntöttem, visszaindulok, mégsem tettem. Talán már akkor sem tudtam, merre is van az a „vissza” de amikor majdnem két óra múlva elkeseredetten rogytam le egy fa tövéhez, már fogalmam sem volt a helyes irányról. Nem kellett volna kétségbeesnem. Nem kellett volna őrülten rohannom minden lehetséges irányba, nem törődve a ruhámba akadó, bőrömet véresre sértő tüskékkel, nem kellett volna hagynom a gondolataimnak, hogy ellenem forduljanak, hogy minden sötét árny helyébe valami rejtélyes, félelmetes dolgot képzeljek. Nem kellett volna gyávának lennem.

Nem kellett volna eljönnöm otthonról.

Behunytam a szememet, hogy ne lássam a rémeket, melyeket saját fantáziám vetített elém, de ahányszor a szél megrezegtette a fák lombjait, ahányszor egy apró állat alatt megreccsent egy faág, megzörrent az avar, mindannyiszor úgy nyitottam ki a szememet, mint aki rémálomból ébred - és ahelyett, hogy otthon, kényelemben és biztonságban találná magát, rájön, hogy a lidércnyomás még mindig nem ért véget.

„Miért vagyok ennyire gyáva?”, kérdeztem magam sokadszorra is, míg rá nem jöttem, hogy ettől nem leszek bátrabb. „Bátor vagyok”, kezdtem mondogatni, már suttogtam is, de ez se vett rá, hogy felálljak. Két tenyeremet a fülemre tapasztottam, fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam. Szemem csukva volt.

Vártam a hajnalt.

Nem bírtam sokáig. Látni, hallani akartam, mi van körülöttem. És ha éppen felém közelednek a farkasok? Az erdőkben régóta nem élt egyetlen farkas sem, de ettől nem voltam nyugodtabb. Egyik felem győzködött, hogy nézzek már körül, míg elmém másik részére ragaszkodott a csendhez és a sötétséghez. Hosszasan tépelődtem ezen, észre sem vettem, hogy egészen lefoglal. Végül kinyitottam a szemem - és felkiáltottam rémületemben.

Nem sok időm volt kiáltozni, mert hirtelen egy tenyér tapadt a számra. Csodálkozva pislogtam fel két hatalmas, barna szembe. Épp rávilágított a Hold… ember volt. Alacsony, nálam alig magasabb, tömzsi férfi. Bőre jóval sötétebb volt, és arca is különbözött azoktól az emberektől, akiket én ismertem: álla hegyes volt, arccsontja széles, homloka magas és sima, pedig nem volt már fiatal. Haja hosszú, és… kékesfehér. Mutatóujját a szája elé tette, majd óvatosan leeresztette a kezét. Csöndben maradtam, de egyébként se jutottam volna szóhoz.

Kik élnek még rajtunk kívül a völgyben?

- Mit csinálsz itt? - kérdezte a férfi.

- El… eltévedtem - hebegtem. Ez lenne a nagy titkok? Hogy mások is élnek itt? Azt nem kell titokban tartani. Értetlenül bámultam a férfit.

- A nevem Niguva Kamandu. Ne aggódj. Biztonságban vagy.

- Will… Will Collins - mutatkoztam be.

- Te még nem vagy tizennégy éves - fürkészte az arcom. Nem tudom, mit láthatott, mert én szinte sem láttam belőle a sötétben.

- Nem, még nem… - feleltem bizonytalanul, bár semmit sem kérdezett. Nem tudtam, mit fog szólni ehhez a tényhez.

- Kapsz ételt és szállást. Reggel visszaviszlek apádhoz - és odébb húzódott, hogy fel tudjak állni.

- A szüleim meghaltak - motyogtam.

- Elillan az élet, mint röpke madár, szárnyainak csak a kék ég a határ… - suttogta merengve. Bágyadt szellő rázta meg a fákat körülöttünk.

- Elnézést, de… - törtem meg a csendet - Kicsoda maga?

- Egyike vagyok a lassan kihaló xy törzs utolsó tagjainak. Nemsokára már csak emlékek leszünk, és a te néped is békében élhet.

- Hogy érti ezt? - kérdeztem, miközben követtem őt a fák között.

- Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban élhetünk, mégis ez a hely teszi pokollá az életünket. Csak itt élhetünk, ellenben itt sem.

Értetlenül pislogtam rá.

- Ezt hogy… - kezdtem, de ekkor megfordult. Szemében végtelen fájdalom csillant, és hirtelen azt hittem, már évszázadokkal ezelőtt is élt, de csak azért adatott neki ilyen hosszú élet, hogy végignézhesse az emberiség minden szenvedését. Gyorsan megráztam a fejem, hogy elkergessem idétlen gondolataimat. Kezemet a vállamra tette.

- William Collins - nézett a szemembe - Kérlek, ne kérdezz, mert nem mondhatok többet. Egész törzsem szíve amellett állna, hogy megmentsen téged az erdőben. Ellenben az eszünk ragaszkodik hozzá, hogy a hajnal első sugaraival visszatérj a faludba. Ott majd a Tanács dönt, ez nem a mi dolgunk. Addig pihenj, nemsokára megérkezünk.

Tovább indult, én követtem.

- Mifelől kell a tanácsnak döntenie? - kérdeztem.

Megtorpant, szeme sarkából lesandított rám. Eszembe jutott, mire kért az előbb.

- Elnézést… - motyogtam.

- Ifjú vagy még - mondta, és továbbindult.

Kaptam vacsorát, és lefeküdhettem aludni egy faházikóban. Tényleg faházikó volt, a fák és a bokrok közé beékelve, vagy inkább azokból felépítve… ha a furcsa férfi nem terel be az ajtón, elsétáltam volna mellette.

Nem is tudom, miért, de szinte azonnal elaludtam, mégsem alhattam mélyen, mert rögtön felébredtem, amikor másnap reggel Kamandu belépett hozzám.

- Indulnunk kell - suttogta. Ásítva keltem föl, lassan botorkáltam utána az erdőben. Vagy teljes órán át sétáltunk. Nem tudtam, azért kanyargunk-e annyit, hogy később ne találjak vissza, vagy csak simán arra vitt az út, de már három perccel az indulás után se tudtam volna, merre induljak. Már hallottam a távolban csörgedezni a patakot, amikor hirtelen megálltunk. Kamandu szájához emelte különösen egymáshoz illesztett tenyereit, és belefújt a köztük maradt résbe. Madárdalszerű, de mélyebb és lágyabb dallam szállt a falu felé. Nemsokára hasonló válasz érkezett.

- Most várunk.

És tényleg vártunk. Némán, szótlanul. Először álldogáltam, aztán sétálgattam egy kicsit, végül leültem fára, amit valószínűleg a vihar döntött ki. Kamandu zavaróan vizsgálgatta az arcomat, de nem szólt semmit, én pedig inkább nem kérdeztem. A homályt bámultam a fák között gondolataimba mélyedve, amikor észrevettem egy sötét árnyat közeledni. Amikor a felkelő nap sugarai megvilágították, rájöttem, hogy egy hosszú köpenyes férfi az. Amikor közelebb ért, akkor láttam, hogy Joe bácsi az.

Megállt szemben Kamanduval, és mindketten finoman meghajoltak. Aztán beszélni kezdtek valami pörgős, számomra ismeretlen nyelven. Végül mindketten bólintottak, Kamandu megfordult, és hamar beleveszett a sűrű erdőbe. Néztem, ahogy eltűnik, csak aztán pillantottam nagybátyámra. Tekinteté mélyen az enyémbe fúrta, aztán elindult vissza a falu felé. Aggódva követtem. Semmi köszönés. Semmi „Örülök, hogy végre előkerültél!”. Semmi „Ezt mégis hogy képzelted?!”. Egyszerűen semmi. Mentem utána, miközben a nap egyre feljebb vándorolt az égen.