A hídon miért hídon, és miért nem híden? /SÜRGŐS/

A férfi szó a régi férfiú-ból származik, tehát a mély toldalék a helyes: férfinak, férfival, férfihoz. A férfi-ban (férj + fi) levő fi ún. antiharmonikus tő, mint a híd (hídon, nem *híden), a nyíl (nyilaz, nem *nyilez), az íj (íjász, nem *íjész) stb. Ezek létét általában azzal magyarázzák, hogy volt valaha egy hátul képzett („mély”) párja az elöl képzett („magas”) i hangnak, és ezekben a szavakban eredetileg az volt, annak az illeszkedése öröklődött át. (Vannak nyelvészek, akik vitatják, hogy lett volna ilyen „mély i”, szerintük a jelenség mással is magyarázható.)

A lényeg, hogy a látszólag „magas hangrendű” férfi szó (ami ráadásul ma már nem érződik összetett szónak, tehát talán a fér- é-je is „felfelé húzza”) keményen őrzi „mély hangrendűségét” – képzők és jelek előtt. Nincs *férfies, *férfiek. De már a ragoknál az illeszkedés ingadozik, ez dokumentált tény, és nem lehet kerek perec kijelenteni, hogy a férfinak, férfival, férfihoz helyes, a férfinek, férfivel, férfihez meg helytelen (még ha én jobban szeretem is az előbbiek régies ízét).

A vegyes hangrendű szavaknál, ha az utolsó szótag mély hangrendű, vagy é-i-re végződik, a toldalék mély hangrendű lesz, ha ö-ü-re végződik, a toldalék magas. Az e hangot tartalmazó szavaknál a toldalékolás ingadozó.