Elolvassátok ezt a rövid anonym szösszenetet?

Kivancsi vagyok mit gondoltok a kis muvemrol, hatha van valami erdekes gondolatotok hozza:

- Hideg -

Sok tudományos cikk ír arról, hogyan kapcsolódik egymáshoz az emberi elme, és a test, melyben él. E cikkek beszámolnak halálos betegségek mint például a rák megjelenéséről, érzelmi trauma után, de egyszerű érzékelési zavarokat is kapcsolnak, a lelkünk adott állapotához. Ezek közül a legismertebb a sötétségérzet, és a fázás.

Az elmúlt napokban rendkívül fáztam.

Az egyszerűség, és az anonymitás kedvéért nevem legyen most csak “szerző”.

Ha az ember e mű olvasásába kezd, valószínűleg az első kérdés amely az eszébe ötlik az lehet: “Ki írna az átlagos életéről, és milyen célból?”. Erre a válaszom az, hogy bárki, aki a benne a nap során felgyülemlett gondolatokat nem szándékozza eltemetni, elásni, hanem teret ad nekik, és engedi az elmélyét kiszabadulni bezártságából. MIért lenne egy elme bezárt? Ez könnyen megmagyarázható: a leggyorsabb rapper se tudna annzit beszélni, amennyi gondolata van még a legegyügyübb embertársunknak is.

A szerző ki akar szabadulni. Megosztani gondolatait. A szerző ezt meg is fogja tenni, mivel ebben aligha fogja bármi megállítani, hacsak nem történik valami nagyon váratlan esemény, ami az írásra való képességét teljesen meg nem szünteti.

Mivel is kezdjem? Talán a legjobb lesz nyersen belevágni: Mi értelme az életünknek, és mi lehet benne igazán fontos?

Ha valaki egy percre is kitor a szürke mindennapokból, és megszemléli hogy mit csinál nagyon furcsa dolgokra jöhet rá. Nem is emlékszem már hogy melyik nap, de arra eszméltem, hogy lassan 40 órája nem aludtam, azt se tudom, hogy hol áll a fejem, mint a legbecsületesebb masina, robotolok, keresztül a napokon, és ami megijesztett az az, hogy se azt nem tudtam, igazából mit miért teszek. Most a kedves olvasó azt gondolja, őrült vagyok.

A helyzet az, hogy nincs igaza!

Vegyünk például egy gimnazista fiatalt, vagy akár egy tanárt - a szerző szerencséjére mindkét kategóriában tapasztalt lehet. Mit teszünk egy nap: felkelünk, zuhanyzunk, felöltözünk, és irány a hely ahol várnak ránk és kötelezően be kell járjunk, különben megtorlásokat eszközölnek rajtunk. Akárhova mentünk is, egyszer végzünk, ilyenkor a jobb “hellyel” rendelkezőknek még van idejük élni, de van aki csak hazamegy, levetkőzik, és jó esetben kialussza magát, hogy frissen kezdhesse újra a napi rituálét. Üresnek tűnhet, és véleményme szerint az is. Ha mélyen beletekindünk hogy ez hova vezet, rájövünk, hogy csak az emberi faj önnfenntartó, és reprodukciós részének leszünk így szorgos tagjai, semmi több. A szomorú ebben pedig az, hogy milliárdnyian tették meg ugyanezt előttünk, megszülettek, tanultak, gyerekből felnőtté váltak, dolgoztak, családot alapítottak, nagyszülőkké váltak, meghaltak. Mint a zombik. Csak sodródván az árral, csináljuk azt amit mindenki, amit az előttünk lévő a sorban, majd mi leszünk ők, és mindekt is fog valaki követni, aki azt hiszi, mi tartunk bárhova is. A szerző azt kérdi, mi ennek az értelme? Jómagam ezt megválaszolni nem tudom. Az emberek azt mondják: “bármit elérhetsz az életben, csak higgy magadban!”, én erre azt mondom, mi a legjelentőségteljesebb dolog, amit elérhetek?

A szerző meg szeretné mászni a Mount Everestet. A szerző véget vetne az éhezésnek a bolygón. A szerző Megszűntetné a háborúkat, a szennyezést, és a globális felmelegedést is.

Mindenkit vezérel valami, amiért kikel az ágyból. Család, barátok, szórakozás, kornyezet, munkaszellem, kaland, akármi. Engem ezek közül egyik se. MIért? Mert kicsik vagyunk. Egyszerűen ennyi a válaszom. Elkerülöm a félreértéseket: A szerző a fentiek közül ha bármit is megtenne, nem lenne elégedett. A dilemma, hogy bármit teszünk, még mindig csak apró, intelligens biológiai organizmusok vagyunk egy miniatűr porszemen az Univerzumban, amit mi Föld bolygónak neveztünk el.

A szerző, a fent említettek miatt csak akkor tud felébredni, ha a teste fizikailag nem tud már több alvást befogadni. 12 órákat is alszom. Olykor-olykor saját működésemet furcsálom. A helyen, ahova be kell járnom minden nap késélen táncolok, a sok késésem miatt. Felkelhetnék, hogy biztosítsam jövőmet. A tudatom mégse segít. Talán tudja, annak se lenne értelme…

Mikor felkelek, avagy már ébren vagyok sokszor gondolkozom el rajta hogy épp mit csinálok, és hogy ezt miért is, hova vezet ez, és a válasz amit kapok: unalmas, hétköznapi dolgokat, és azért hogy túléljek, és másnap legyen mit ennem, legyen hely ahova bejárjak, és legyen jövőm, ami persze csak annyit jelent, amit fentebb lejegyeztem, az értelmetlen utánzása a többi jövő felé haladó embernek.

Mégis miért nem leszek öngyilkos?

Jó kérdés, talán megszokás ez az élettel, mint egy pár, aki képtelen szakítani, bár a szerelem rég kihunyt köztük.

Élni jó, vagy mégse? Néha igen, néha nem. Ha semminek semmi értelme minek menjek végig a megaláztatásokon, és a szenvedésen amit az iskola, és az élet hoz számomra?

A válasz erre, hogy azért, mert nem csak hullámvölgyből áll az élet, és amikor az ember már nem tud mibe kapaszkodni, kap egy múzsát és újra szerelmes lesz, nem csak az illetőbe, de az életbe magába is, és ezért igenis, érdemes lehet élni, az élvezetért, és a jó éerzésért amit az ember ilyenkor kaphat. Sőt, sikereket érhetünk el, lehet hogy jól keresünk, és habzsoljuk a világot, nem is állunk meg gondolkodni.