Hogyan engedjem el a gyerekkoromat?

Hát nem is tudom hol kezdjem. Most fogok ballagni és nagyon fáj a szívem emiatt. Annyi álmom volt amit meg akartam valósítani ebben a korszakomban de szinte egy dolog sem sikerült belőle. Persze ebből is leszűrtem a tanúlságot de ezt most hagyjuk. A lényeg az hogy még nem is mentem el ebből az iskolából máris fáj miatta a szívem. Bár ehhez mindenkinek értenie kell a háttértörténetet. Na kezdem is: Na szóval, az egész 4. osztály elejéig vezethető vissza amikor egy új srác jött az osztályba.Volt egy olyan eset amikor tesiórán kidobóztunk és az egyik csaj éppen dobni akart de akkor a srác kikapta a kezéből a lapdát (hátulról) és a csaj sírva odament a tanár nőhöz hogy "mégis mi a fészkes fenét képzel ez a gyerek hogy sutyiban kikapja hátulról a labdát?". Ha jól emlékszem azután az új fiút elkezdték cseszegetni az öltözőben hogy hogy lehet ekkora paraszt meg suttyadék hogy ijet csinál. Aztán előre szaladt és beült az udvaron lévő menedékház szerűségbe. Elkezdett búslakodni hogy itt csak szapulják meg minden. Mikor mi is mentünk arra a barátommal emlékszem hogy valahogy fájdalom fogta el a szívemet. Végül beülttem mellé a házikóba és azt mondtam neki. Erre mindmáig tisztán emlékszem: " Gyere,nem kell velük foglalkozni" és bementünk az iskola épületébe. Aztán eljött a második félév. Akkor volt az hogy átkerültünk egy másik épületbe . Nekem mindmáig az a kedvenc iskolaépületem mert ott volt a legtöbb jó élmény. Akkoriban terveztük el a sráccal (aki akkorira már a legjobb haverom volt) hogy forgatunk egy filmet meg expedíciókat indítunk az ismeretlenbe. Nem is tudom elmagyarázni hogy ennek milyen hangulata volt úgy igazán. Ekkoriban annyi tervrajzot gyártottunk mindenféle retro sci-fikbe illő dologról hogy már magunk sem tudtuk mennyi van. Ezekben az időkben emlékszem valahonnan kerítettem egy régi messzelátót, eszkábáltam neki egy fényképezőgép állványra erősíthető tartót és folyton azzal bámultam a holdat meg az összes többi csillagot (meg persze a legtöbbet a marsot ami a csillagászati naptár szerint akkor látszódott a legjobban) meg szerettem volna a konyhai rádióból egy adó-vevőt konstruálni. Akkoriban rengeteg Mézga családot néztem és konkrétan olyan akartam lenni mint Mézga Aladár. Mikor ma is ezekre az időkre gondolok kalandvágy nyáriszünet előtti hangulat és melegség tölti el a szívemet (csak semmi buzulás). Aztán jött az ötödik osztály. És valahogyan ezek a tervek is feledésbe merültek. Ekkor volt az hogy egyik barátomék elkeztek egy lánnyal barátkozni és a haverom pedig szintén másokkal. Persze, én hülye meg mentem a lány felé. Aztán valahogyan egyik haverommal sem tartottam úgy a kapcsolatot és elromlott a kapcsolatunk. Nos,teltek múltak ahónapok, eljött a 7. Osztály félévje. Ekkor lettem enyhén depressziós. Amiután hazaértem az iskolából bezárkóztam a szobámba és áramköröket forrasztgattam (persze egyik sem működött) és valahol kerestem egykiutat a társadalomból. Már nem emlékszem rá hogy hogyan,de megtaláltam az egyik 4. Osztályos tervrajzomat amit az új fiúval együtt szerkesztettem és valahogyan eszembe jutott hogy ez az ember már nem én vagyok hanem egy teljesen más. És eszembe jutott az is hogyha így folytatom tovább akkor csak rosszabbodni fog a helyzetem. És innen jött az ichlet hogy letilthatnám a csajt. S következő nap,mikor egyszer vártam a buszt elővettem a telefonomat s letiltottam. S nyolcadik osztályban megpróbáltam visszatérni a 4.-es életemhez. Megpróbáltam visszakeresni azokat a barátokat akik akkoriban voltak, azokat a régi terveket megvalósítani de végül is csak egész 8.-osztályban sodródtam az internet végtelen tengerén s újabbnál újabb dolgokat próbáltam ki,rengeteg dolgot csináltam de mindengyiknek az lett a vége hogy félbehagytam s így száguldtam tovább a nagy semmibe. Végül is valahogyan egy nagyon hosszú filozofálás után sikerült magam meggyőzni hogy kiszállok eme esztelen hajszából és azokkal a dolgokkal fogok CSAKIS foglalkozni amik legjobban érdekelnek. Vettem is egy csillagász távcsövet,idővel horgász engedélyem is lett s ezek azok a dolgok amik úgy igazán megnyugtatnak. De valamiért még mindig úgy érzem hogy nem szálltam ki ebből a "fogócskából" még mindig fájdalmat érzek a szívemben legbelül és már kezd agyamra menni. Rájöttem hogy ezt a folytonos nyugtalanságot a céltalanságom okozza és elkezdtem gondolkozni hogy milyen célt lehetne magam elé kitűzni? Rá is döbbentem hogy azokat a terveket kell véghez vinnem amiket még 4.-es ként elterveztem. S itt vagyok most év végén. Már régóta meg szeretném kérdezni volt haveromtól hogy állnak-e még ezek a tervek. Csak az a bajom hogy nagyon félek a "Nem" szótól. Nektek mi a véleményetek erről az egész eddigi életemről? Érdemes-e megkérdezni? Persze tudom hogy eléggé érzelgősre sikerült ez az egész fogalmazás de másképp nem tudtam volna kifejezni magam. De végül szerintetek mi a gyógyír a helyzetemre?