Ez csak nekem pörög az elmémben?

Nyugi. Ne gondolkodj ennyit. Ne rágódj mindenen. Csak élvezd amit éled tesz az élet.

Ne legyél negatív.

Nekem 14 éves koromig semmi bajom nem volt önmagammal, éltem, mint hal a vízben, nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. Aztán utána volt egy tanár, aki megjegyezte, hogy milyen érdekes, nekem minden meglátszik az arcomon. Ott valami nagyon megváltozott bennem, mert ettől a mondattól összedőlt a világom. Ezek szerint nekem mindent le lehet olvasni az arcomról? És csak nekem? Más palástolni tudja az érzéseit, én meg nem? Ez a félelem addig dolgozott bennem, hogy szociális fóbiám lett, bár akkor még nem tudtam, hogy ez a bajom.

El kezdtem figyelni magamat, az arcvonásaimat, amitől azok lemerevedtek, nem voltam többé természetes, ezért nem éreztem jól magam társaságban, és ezt nem tudtam elrejteni sem. Odalett a régi önfeledtségem. Most már tartottam a többiek véleményétől, hogy mit szólnak ahhoz, hogy feszélyezett vagyok, és emiatt még jobban szorongtam, stb..

Állandóan bújtam a pszichológia könyveket, hogy megszabaduljak ettől a dologtól, ami gúzsba kötött, de azért is, hogy javítsak a hibáimon. Tulajdonképpen csak egyedül éreztem jól magam, vagy a közeli barátaimmal, és ilyenkor nagyon szeleburdi, vidám, és gyerekes voltam, amit viszont szégyelltem volna idegenek előtt – nem mintha képes lettem volna előttük ilyen lenni. Azt hittem, hogy ezt titkolnom kell, mert így nem illik viselkedni – otthon legalábbis ezt hallottam.

A suliban is nagyon meg akartam felelni, viszont pl. matek dolgozatoknál annyira izgultam, hogy mindig elszámoltam, emiatt rossz jegyeket kaptam rá. Otthon egyedül minden szorgalmit jól megoldottam, de ezekről meg nem hitték el, hogy én csináltam. Ez így volt később a főiskolán is rajzból. A benti munkáim görcsösek, befejezetlenek voltam, az otthoniakhoz képest. Szóval gyötrődtem, hogy csak egyedül tudom magamból kihozni a legjobbat, mások jelenlétében pedig szinte semmit. A kilátástalanság, és a folyamatos kudarcok miatt depressziós lettem.

Később, mikor már nagyon elviselhetetlennek éreztem mindent, találtam egy pszichiátert, aki sok év munkájával megszabadított a fóbiától és a depressziómtól.

Ma végre merek oldottan viselkedni mások előtt, és nem érdekel, ha gyerekesnek tartanak, mert az számít, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Nagyon jó újra megélni azt az önfeledtséget, amit régen, és már nem számít, hogy idegenek vesznek-e körül, vagy a barátaim, mindig önmagam tudok maradni.

Ezt az egészet csak azért írtam le, hogy mekkora kárt, és lavinát tud elindítani egy vélemény, ami ellen fiatal korban az ember védtelen. Elhittem, hisz egy felnőtt mondta, és ő biztosan jobban látja a hibáimat - hát nem Ez az ember ostoba volt, hiába volt tanár, nem tudta, hogy mit szabad mondani egy fiatal léleknek.

Szóval ne számítson mások véleménye, ne ez alapján ítéld meg magad, és ne hagyd, hogy olyan irányba befolyásoljanak, tereljenek, ami nem a te utad. Ne hagyd, hogy lenyesegessék azokat a vágyaidat, elképzeléseidet, amiket magadénak érzel. A folyamatos választásokkal, véleményformálással ki fog alakulni, felszínre fog jönni a valódi éned, és ahogy egyre jobban körvonalazódik, úgy leszel egyre magabiztosabb és hitelesebb.