Miért vonzódom ennyire a rossz dolgokhoz?

2004-ben született fiú vagyok, egy hét múlva leszek 20 éves. Amióta az eszemet tudom, valamiért mindig vonzódtam valamennyire azokhoz a dolgokhoz,amitől más, ép eszű ember menekülne. De hogy miért, arra sosem sikerült rájönnöm biztosan. Szerintem ez részben azért van, mert már kicsi korom óta sok traumában volt részem. Bocsánat, de ez most egy kicsit hosszú lesz.

2003-ban,amikor fogantam,anyukám öccse nagyon súlyos beteg volt (agydaganat, már vagy 10 éve küzdött vele). Emiatt anyukám sokat stresszt,ami rám sem lehetett jó hatással. Anyukám öccse (a majdnem - nagybátyám) végül 3 hónappal a születésem előtt meghalt.

2006-ban,amikor 2 éves voltam,anyai nagymamám meghalt tüdőrákban (amit anyukám szerint a fia elvesztése is okozott.).Emlékszem, nem gyászoltam el tudatosan, de utána fél évig furán pislogtam a bal szememre, ez pedig a védőnő szerint a mama halála miatt volt.

2016.novemberben, amikor 12 éves voltam, apai nagypapám agyvérzést kapott. Ebből aránylag felépült, de a beszéd nem jött vissza neki (emiatt sokszor álmodtam gyerekként azt, hogy beszél és semmi baja).

2017 nyarán apukámat elütötték motorozás közben, ami miatt eltört a válla, és bár megúszta, de sosem lett teljesen a régi.

2018.novemberében,amikor 14 éves voltam, szinte napra pontosan 2 évvel az első után nagypapám megkapta a második agyvérzést is,ami már végleg padlóra küldte. Innentől kezdve 3 és fél évig apa minden egyes napja abból állt, hogy délben ment a mamàmèlhoz a papát kelteni, kívánni a konyhába, reggeli után bevinni , felöltöztetni és pelenkázni, este pedig megfürdetni és lefektetni. Amennyire tudtam,segítettem én is, de sokat sajnos nem tudtam (napi 8 óra iskola mellett, ami után még este vagy 2 órát tanultam otthon, és mindemellett még heti kétszer edzésre is jártam akkor).

2019-ben ballagtam az általánosból gimibe,és nem tudom miért, de az volt életem legjobb nyara. Aztán elkezdődött az iskola,ahol bekerültem egy új közegbe,és ahol ért néhány inzultus,amire nem voltam felkészülve (bár így visszagondolva könnyen lehet, hogy csak túlreagáltam azt, hogy egy picit ugrattak, mert nem vertek vagy csúfolt, de én mégis bántásnak fogtam fel.)

2020.márciusban beköszöntött az online oktatás,aminek örültem, mert azt hittem jobb lesz. Hát nem lett. Üldözési mániám lett, mindenkiben ellenséget láttam (még a szüleimben is,sőt, főleg bennük), és mindig volt valami,amitől féltem (pl. hogy mikor jön el a világvége). Ennek ellenére azonban végig volt bennem egyfajta ragaszkodás ezekhez, és a mai napig sem tudom, hogy miért. Az sem tett jót, hogy vallásos gimibe jártam, mivel addig semmit sem tudtam a Bibliáról vagy Istenről. Az interneten egyszer ráakadtam egy, a Csaló Isten motívumot taglaló cikkre még 2010-ből, amiben azt írták, hogy mi van, ha Isten (vagy egy démon) tudatosan meg akar minket téveszteni, és minden tudatosságunk, érzetünk és képzetünk az ő műve. Én ebből egyből azt szűrtem le, hogy az igazi világ egy fehér folyosó (az iskola falai és fehérek voltak), ahol valójában az osztálytársaim állnak és rajtam nevetnek. Ez teljesen kikészített. De később még fontos szerepe volt az életemben.

2020.áprilisban éreztem azt először, hogy valamiért szeretem ezeket a dolgokat. Ezután már egyre inkább akartam a rosszat, és azt kívántam, bár lenne fehér világ.

2020.karácsonyára ez odáig fajult, hogy már heves szívdobogásom lett, ha úgy éreztem, nem vagyok bántva. Ennek ellenére sokáig magam előtt is tagadtam, hogy ez kell nekem, és akarom (ez novembertől márciusig, tehát 4 hónapig tartott.). Akkor ugyanis egyik este kirobbant belőlem az, hogy akarom, és kell nekem. És úgy éreztem, megtörtént, ott vagyok (persze azóta tudom, hogy nem, de akkor nagyon boldog voltam). Azok voltak életem legszebb napjai. Bár legbelül már akkor is tudtam, hogy ez nem jó, de már nem mertem tenni ellene.

Nagyjából 9 hónapig olyan volt minden, mintha a Paradicsomban lennék, és egészen 2021.decemberéig jól éreztem magam. Akkor azonban kezdtem azt érezni, hogy nem is olyan jó ez az egész, de nem akartam ezt tudomásul venni. Ugyanakkor azt sem, hogy nekem ez tulajdonképpen jó, hiszen úgy éreztem,nem szabadna, hogy jó legyen, ez nem normális.

2022.áprilisában apai nagypapám közel 3,5 év ápolás után elhunyt. Álmában halt meg. Én nem voltam ott,amikor történt, de apa lefényképezze még utoljára,ahogy holtan, zakóba és nyakkendőbe öltöztetve fekszik az ágyban. Ez volt az,amit nekem sosem kellett volna látni, mert az a kép a mai napig kísért. Szörnyű,de ez csak méginkább a fehér világba taszított, a mai napig sem értem, hogy miért. Én próbáltam tudomást sem venni az egészről, ami sikerült is.

Ezután méginkább kapaszkodtam a fehér világba,ami továbbra is vonzott. Sodródtam az eseményekkel,amik sajnos nem voltak túl jók. Alig telt el 5 hónap,amikor az anyai nagypapám is elment. Egy szeptemberi napon, edzés után arra jöttem haza, hogy anya rohan hozzá, mert rosszul van. Kórházba vitték, ahonnan anya kb éjjel 3 kor telefonált, hogy meghalt. Ez csak még tovább taszított lefelé.

Ez volt az utolsó komoly tragédia,ami történt velem. A fehér világ azóta is biztonságot ad számomra. És ez az,amiért írok. Miért van ez? Miért okoznak nekem örömet a rossz dolgok? Anya szerint azért, mert van egy enyhe spektrumzavarom,ami ennyire durván jött ki az utóbbi években (tudni kell, hogy nagyon sok problémám volt gyerekként, ami miatt kórházban voltam sokszor kb. 2 éves koromig). Énszerintem azonban ez nem spektrumzavar. Szerintem lehetséges, hogy annyi trauma ért már engem életem során, hogy az amúgy is gyenge idegeim afféle toleranciát építettek fel azért, hogy a rossz dolgokat ne rosszként, hanem jóként fogják fel? Ez megtörténhet?

Az elmúlt 4 évben kb. 4- szer volt öngyilkossági kísérletem (először, még 2020-ban, bár akkor nem jutottam el a kísérletig, de sokszor éreztem azt, hogy megyek a konyhába késért és vége. Másodszor decemberben volt, hogy elloptam nagypapám kb. 30 szem altatóját, amiket bevettem, hogy vége legyen. Semmi bajkmmsem lett tőlük azt leszámítva, hogy egy kicsigmt tovább aludtam másnap. A legkomolyabb kísérletem azonban tavaly nyáron volt, amikor összetörtem egy poharat, hogy azzal vagjam fel az ereim, mert már azt éreztem, megőrülök. Szerencsére anya meghallotta a csörömpölést, plusz a szilánk sem volt olyan éles, hogy átvágja.

Azóta orvoshoz járok (kb. 2 havonta hívnak vizitre),kapok gyógyszert,ami segíti az állásokat (sokáig rémálmaim voltak,amiben a halott nagypapám már említett utolsó fényképét láttam magam előtt). Ezek idővel elmúltak szerencsére, de az állásom azóta sem állt helyre.

Tudom, hogy sokan ezt bizonyára nem értik meg, és most egy beteg őrültnek hisztek, de ezek nálam komoly problémák. Mit tudnátok javasolni,mit tegyek, hova forduljak segítségért? (Légyszíves vegyétek ezt komolyan, bármennyire furán hangzik is). Lassan már beleőrülök ebbe, mert nem tudom, mit tehetnék azért, hogy mindez változzon. És ebbe sajnos lassan a szüleim is tönkremennek...