Tényleg félek a "boldogságtol"? (Picit hosszu, bocsii)

Tehát mindig is olyan lány voltam, akivel nem nagyon foglalkoztak a szulei, megkaptam mindent az tény és való, de szeretet nem az már biztos, Visszont szigorúak voltak a szüleim, hát mai napig azok, párszor azért nem aludhattam barátnőimnél mert "Jajj van fiú testvére" meg ez az amaz, Ha tetszett 1,2 gyerek sose mertem volna bele menni, mert féltem a szüleimtől de annyira hogy az kész, pedig amúgy picit rá teszek/tettem mindig erre az egészre, mert azert nem öltek volna meg, de én nemtudom egyszerűen félek/féltem volna, Még interneten se mertem volna fiúval írni, úgy hogy az akkori baratnőim ki se bírták volna hogy ne írjanak fiúkkal. Tehát lényegébe én nagyon tartottam/tartok a szüleimtől xd De ezeknek a barátnőimnek még sokkal de sokkal szigorúbb szülei vannak mint nekem, mondjuk talán az is különbség, hogy Magyarország valahogy azért más, tehát én másodikos korom óta itt vagyok németbe, ők meg ugye magyarba nőttek fel. De amúgy meg is mondták rám hogy "Nagyon félős lany vagyok" . Visszont a lényegre térve, még mindig tinilány vagyok, éshát mai napig nem nőttem ki ezt az egészet, tehát volt egy fiú, aki igy elkezdett tetszeni, irogattunk kb 3 napig, aztán elkapott egy Lelkiismeret furdalás, hogy "uristen en irtam egy fiúval" "meghogy most milesz" És állandóan elkap egy rossz előérzet, mintha valaki mondaná hogy "Nee nemszabad" de komolyan😂❤🖖🏼 meg így amúgy én mindig is másokat jobban néztem mint saját magamat, Tehát nemtudom én ugyvettem eszre hogy félek a boldogságtol.. de ha ez így is van, mitt tudnák ellene tenni?