Akik onbizalomhiannyal, onertekelesi gondokkal kuzdenek es nehezen tudjak elfogadni magukat, neadjisten meg az onutalatba is belecsusznak: ti hogyan elitek meg a hetkoznapokat?

Illik rám a kérdés.

Vagyis illett rám a kérdés pár éve, azóta viszont irreálisan magasak az elvárásaim saját magammal, és a világgal szemben is, ezért a kérdés továbbra is aktuális nekem bizonyos szempontból.

Amíg nem vagyok olyan gazdag, amilyen lenni szeretnék, addig szinte csak vegetálok. Amíg nem vagyok olyan jó, amilyen lenni akarok, addig nem igazán ismerkedem.

Beilleszkedni be tudnék, de nem akarok.

Titkolom a környezetem elől, mert ez nem normális. A szüleim sem tudnak erről. Néhány ismerősöm tudja, elfogadja, de nem ért egyet.

Általában nem jól élem meg a hétköznapokat, az életem nem tartom semmire, ugyanakkor mégis teszek róla, hogy haladjak a céljaim felé.

Az első válaszadónak: nem hittem volna, hogy valaki képes leírni az én helyzetemet - tökéletesen és szóról szóra. o.O

Szóval macskaköröm.

Kifelé mindenki egy mosolygós, öntudatos-önérzetes, kedves lánynak lát. Belülről meg minden nap temetem magam, mert bármit érjek el, sosem elég; mert még mindig nem ott tartok, ahol tartani akarok. Közösségbe mindig könnyen be tudok simulni, az emberek gyorsan megkedvelnek. De tartozni valakihez nem vagyok képes. Minek, ha nem vagyok méltó hozzá, és elég jó a saját (a képzeletemben nem létező) korlátaimhoz képest?

Úgy vagyok önbizalomhiányos, hogy mindenki magabiztosnak lát.

1-es vagyok. :) Kedves 2-es, annak nem örülök, hogy te is boldogtalan vagy, de annak igen, hogy van olyan, aki hozzám hasonló.

Annak ellenére, hogy ennyire hasonlítunk, valszeg nem jönnénk be egymásnak (magas elvárások), vagy nem is ismernénk fel ezt a másikban élőben. :)

Viszont lehet, hogy tudnánk egymást motiválni... (vagy épp elkeseríteni) :)

Kettes vagyok. :)

*nevet* Nem vagyok boldogtalan, inkább úgy mondanám, hogy problémás az életem egy ilyen természettel. :D (Bár nagyon zárójelesen megjegyezném, hogy két hónapig jártam pszichológushoz azért, hogy idáig eljussak.) Mint írtam, az önbizalomhiány mellett nincs nehéz természetem, az emberekkel remekül elboldogulok, és ez, mondhatni, boldoggá tesz. A problémák törnek le, mert ha akadállyal szembesülök, akkor az első reakcióm az, hogy túl kicsi vagyok ahhoz, hogy megoldjam. Az ebből fakadó félelmek tartanak vissza az életben.

Egyébként ez egy kapcsolatfelvételre irányuló kérdés volt? :D "Annak ellenére, hogy ennyire hasonlítunk, valszeg nem jönnénk be egymásnak (magas elvárások)" - Ó, ne aggódj, alapvetően nem ismerkedni vagyok itt, hogy koloncnak rád ragadjak. :)

A kérdezőnek célozva, idevágó: szerintem abszolút személyiségfüggő, ki hogyan kezeli a saját korlátait. :) Van, aki az önbizalomhiányát valami ellensúllyal kompenzálja (fölényes vagy lekezelő), van, aki titkon küzd meg vele, mint én, és ezek szerint az első válaszadó, van, aki még titkolni is képtelen, és esetlenségként sugárzik ki belőle. Az önbizalomhiány mellett lehet valaki nagyon tehetséges vagy kiváló valamiben, lehet mellette társasági lény, és ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a környezete hogyan áll hozzá... Te miért/miképpen vagy önbizalomhiányos, miképp kezeled ezt magadban? Úgy lehet, egyszerűbb volna okosat mondani neked. :)

1-es vok :)

2-es: Alapvetően én sem ismerkedni vagyok itt :))

De ki tudja...talán oka van annak, hogy most itt beszélünk. :) Talán nincs. :)

Óóó, ez ismerős. Ez a "Mi van ha elrontok/rosszul csinálok/rosszul mondok valamit"-érzés, ugye?

A

"nem megyek el banki ügyintézést megcsinálni, mert nem tudom, hogyan kell",

és

"inkább nem szólalok meg idegen társaságban, mert mi van, ha olyat mondok, amiért hülyének néznek",

és

"nem szállok be egy vitába, mert mi van, ha senki nem ért egyet velem/úgysincs biztosan igazam".

Ha nem tapogatózom rossz felé, akkor egyet szögezz le magadban: senki nem születik úgy, hogy kapásból helytáll az életben (pláne egy olyan bonyolult világban, amifélében ma élünk), szóval magadtól se várj el sokat. Mi van, ha elmész valami ügyet intézni az APEH-nál, és butaságot kérdezel? Tévedj jóindulatúan, és a válasz is jóindulatú lesz - ez tapasztalat. (Ha nem az, akkor havibajos az ügyintéző, vagy most válik a férjétől. :P) És ha egyszer egy ilyen típusú valamit gikszer nélkül (vagy megbocsátható gikszerrel) végigcsináltál, onnantól ott lesz az érzés is egy következő hasonló kötelességkor: Miért féljek tőle? Egyszer más sikerült, most is sikerülni fog. Új helyzetek persze mindig jönnek, de én a saját életemben is bízom benne, hogy az új dolgokban való helytállásba is bele lehet rázódni.

A véleménykifejezésben nekem sokat segített, ha láttam azoknak a helyzeteknek az alakulását, amelyek az én plusz meglátásommal jobban, előnyösebben végződtek volna. Ilyenkor a "na, tudtam!"-érzéshez némi düh is társult, és később, mikor megint éreztem, hogy számottevő lehet a véleményem, erre a dühre gondolva szólaltam meg mégis. Nekem a rögtön-reakciókkal is problémám van, jobb' szeretek mindent átgondolni, ezért olyan dolgokban fejezem ki magam (akár utólag), amelyek nem élőek. Például írok. Így nem marad bennem a tüske, hogy nem mondtam ki, amit ki kellett volna, vagy nem reagáltam le valamit, amire ingerem volt.

Az meg amúgy, hogy az emberek többségének különc vagy... viseld emelt fővel! ;) A különcök sokkal érdekesebbek, mint azok, akik önként dobozokba-sorokba állnak! Emiatt soha ne legyen önbizalomhiányod! Én magamban igyekszem pozitívumként számon tartani a másságaimat.

...

Egyeske hisz a karmában? :D

A fránya névtelen rendszert csak a PÜk törik meg. :)