Van értelme az életet szinte egyedül, társaság, haverok nélkül leélni?

Nincs.

Egyrészt az ember társas lény. Már ez önmagában kimondja a választ.

Másrészről gondolj bele: éled a mindennapjaidat úgy, hogy nincs számodra senki, legfeljebb a családod. Nincs kire támaszkodnod, csak a családod jelenthet vígaszt. Nincs kivel elmenned szórakozni, sportolni. Csak magad vagy és az unalmas hétköznapok. Így nem lehet élni.

Szellemes ember mindenekelőtt a zaklatástól, a fájdalomtól való mentesség, nyugalom és pihenés után fog törekedni, tehát csendes, szerény és lehetőleg háboríttatlan életre és az úgynevezett emberekkel való némi ismeretség után az elvonultságot, sőt, ha nagy szellemű, az egyedüllétet választja. …mindenki abban a mértékben keresi a társaságot, a milyen mértékben szellemileg szegény, vagy általában közönséges.

29-30. o.

Arthur Schopenhauer: Életbölcselet

Igen, akkor van ha te nem vágy társaságra, de az ilyen emberek tapasztalatom szerint előb vagy utóbb ráunnak az egyedüllétre. Egyébként ha csak annyi, hogy nincs senkid, akkor szerezz, és sose add fel, semmi sem lehetetlen. Sok sikert a továbbiakban :)

ui: ha gondolod beszélgethetünk, írj rám :D 16F énis :D

16 évesen én is ilyen voltam.Sőt, részben még most is ilyen vagyok...Rájöttem, hogy ez a személyiségem része, hogy imádok egyedül, csendben lenni, annyi különbséggel, hogy mostmár nem görcsölök ezen és nem feszélyez, ha beszélgetnem is kell valakivel.

Azt tanácsolom hogy ne görcsölj ezen, mert csak annál rosszabb lesz!Fogadd el, hogy te ilyen ember vagy, legyél felszabadult, de magadhoz mérten legyél kedves az emberekkel.

16 éves vagy...Előtted áll az élet, még a személyiséged sincs kialakulva.

Én 16 évesen teljesen magam alatt voltam, most pedig a világ egyik legboldogabb embere vagyok és nem bánok semmit! :)

20/L

nincs!

az ember társas lény,egy idő után beleőrülnél a magányba!

gondolom ez most egy olyan időszak amikor el akarod magad szigetelni a külvilágtól és élni a kis életed anélkül,hogy akárki beleszólna vagy épp megbántana.

nekem is volt ilyen,de hamar rájöttem,hogy haverok, barátok nélkül nem lehet élni. csúnyán szólva:majd kinövöd!

Nekem az elmúlt négy-öt év erről szólt. Évente egy-két alkalommal elmentem ismerősökhöz, haverokhoz, és ennyi volt a szociális életem. Azzal a hülyeséggel éltettem magam, hogy én egyedül akarom leélni az életem, nem akarok családot, semmit.

Van, akinek ez megy, van aki ezt élvezi, de én nekem így, tizenkilenc évesen rá kell(ett) döbbennem, hogy egy kis nulla vagyok a szüleim, barátaim, ismerőseim nélkül. Hatalmas hátránnyal indul az, akinek ezek hiányoznak az életéből...

Sajnos még mindig antiszoc vagyok, az önbizalomhiányomon és pesszimizmusomon lehet hogy soha nem tudom túltenni magam, de én azért bizakodok abban, hogy sikeres társasági ember leszek egyszer...

A kérdésre válaszolva, szerintem nincs értelme. Itt a szerintem-en van a hangsúly...mert hát persze van, aki pl. feláldozza az egész életét a tudományért, az ő élete semmiféleképpen nem nevezhető értelmetlennek.

De ez tipikusan olyan dolog, amit a legtöbb ember csak később ért meg, és ezt nem bántásnak szántam. Fiatal/kamaszkort egyedül végigrágni nem túl jó, aztán 18-23 évesen egy egyetemen (vagy akár középiskolában is) már kapizsgálhatod az egyedüllét, "társaságkerülés" hátrányait, aztán ott vagy 25-30 évesen, és csak a szüleidre, meg egy pár ismerősödre tudsz támaszkodni, miközben a mókuskereket hajtod.. nekem ebben az időszakban már fájna ez a dolog, és elérném azt a stádiumot, hogy random emberekkel, random helyeken próbálnék kommunikációt kezdeményezni.

Ha te élvezed/élveznéd így az életed, akkor tedd... :)