Normális ez, vagy ez már betegség, ami orvost igényel? Én úgy érzem, már komolyan valami bajom van. Félek lassan. De nem tudom. (többi lent)
Egyrészt tudom, hogy mostanában sokat kérdezek itt, de már nem értem a helyzetet, és ez egyre csak rosszabbodik.
Összezavardotam, és már nagyon félek saját magamtól.
Én írtam ki korábban önmagam elvesztéséről kérdéseket, amire sokan írták, hogy teljesen normális dolog. (14 éves vagyok). De mostanában olyan következményei vannak a dolognak, amit én részemről abszolút nem látok normálisnak.
Ott kezdődik az egész, hogy olyasvalakinek látom magamat, ami nem akarok lenni, és ami nem is vagyok. Ezen kiakadok, és idegesítem magamat, ami valószínűle gbizonyos szintig normális, de tényleg elég durva, amit művelek.
Szóval leírom. Én "idegrohamnak" szoktam hívni, mert jobb szót nem találok rá, hogy értelmezni tudjam. Felidegesítem magam, utálom saját magam, elkezdek mászkálni a házban (ha egyedül vagyok itthon), és vagy egy órán át üvöltözök magamban, hogy "Miért?", meg hogy "Ne, ne, ne", meg ilyeneket... Távolról szerintem hisztinek nézhet ki, de ez naponta megismétlődik. Most az utóbbi két-három napban asszem nem volt, de sose lehet tudni... Aztán jön a tényleges öngyűlölet, érvagdosás, ilyenek. Mostmár nem "körzővel karcolom a kezem", mert valami fura kárörömöt érzek, ahogy látom, hogy folyik végig a kezemen a tulajdon vérem. Ez eléggé megijeszt, mégis az adott pillanatban vigyorgok hülye módjára =) Valamelyik este egyedül maradtam itthon, féltem valamelyik idióta horrorfilmtől, és attól is teljesen megőrültem. Előhött az önutálat... de aznapra már túlvoltam a mini-idegrohamon, úgyhogy csak álltam egyhelyben. Aztán meggyújtottam egy gyufát, és csak figyeltem, ahogy ég... Aztán még többet, végülis 19 szálat égettem el így, mert addig legalább semmi másra nem figyeltem, amíg azt néztem, és néhány pillanatra elvonta a figyelmemet a hülyeségeimről. Miután elégettem azt a 19-et, elkezdtem papírdarabokat meggyújtani. persze mosogató fölött, teljesen hülye nem vagyok (nem tudom, ez mennyire valós állítás), aztán beleejtettem őket, bámultam, ahogy égnek, és aztán ahogy elalszanak a víztől.
Nem tudom, meddig folytatódott volna ez az őrület, de pár perc múlva hazaértek a szüleim, az unokaöcsémmel, aki nálunk aludt aznap. Azóta találátam megoldásokat, tegnap este már egészen boldognak éreztem magamat, de tudom, hogy nem végleges állapot volt, mert ma megint rosszabb. Megfigyeltem, hogyha elterelem a figyelmemet, akkor nem agyalok rajta, és könnyebb magam annak látni, aki vagyok, mert ezen idegesítem fel magam ,valami olyasminek látom magam, ami nem vagyok, amit gyűlölök. Ahogy úgy érezném, elegem van az egészből, újra jön az a gondola,t de néha már direkt juttatom a saját eszembe, pedig nem akarom, de mintha saját magammal vitatkoznék, és az a részem, amelyiket utálom, szép lassan felülmúlná a másikat, már akaratom ellenére is eszembe juttatja...
Gondolkoztam öngyilkosságon is. sokáig, de tudom magamról, hogy képtelen vagyok rá.
Néha már úgy érzem, orvoshoz kéne járnom, mert megijeszt, a papírgyújtogatás, meg az "érvagdosás"...
csak újra szeretnék lenni aki voltam, de már másfél hónapja "harcolok" érte, és úgy érzem, belefáradtam, de nem tudom elfogadni, hogy kész, vége, elvesztem, úgyhogy "harcolok tovább". O)lyan szintenn gezdenek az idegeimre menni a saját gondolataim, hogy nap végére már belefájdul a fejem a koncentrálásba, hogy csak azokra figyeljek, amik tényleg épelméjűségre utalnak.
Fogalmam sincs, mit tegyek, mihez kezdjek ezzel. A szüleimnek nem szóltam, nem tudnám nekik elmondani, nekik sem hiányzik még több stressz. Ha bárki bármit tudna... hogyan lehetne ennek véget vetni, hogy lehetnék újra, aki voltam, vagy hogy tényleg van-e bajom, nagyon kérem, hogy segítsen!
Létszi, az idióta válaszoktól kíméljetek.
Előre is nagyon köszönöm!!
válasza:Hű ez nehéz helyzet.Az érvagdosásról mindenképpen szokj le!A papírgyújtogatás nem akkora probléma ha tényleg úgy csinálod hogy biztonságos.Mert hát ha ez téged megnyugtat akkor miért ne.Én amikor már félek magamtól, azt az ijesztő énemnek szoktam híni.Általában odaállok a tükör elé akár a sötét fürdőszobában is és rohadt ijesztően vigyorgok a tükörbe és közben olyanokat gondolok hogy mi lenne ha megölném a családomat, meg ilyenek.Tudom hogy ez nem egészséges és szerintem el kéne menned egy pszichológushoz.(Én is erősen gondolkozom rajta.)Ha nem szeretnél szakemberhez fordulni akkor ülj le egy csöndes szobában, ürítsed ki az elméd és ne foglalkozz a problémáiddal.Próbálj meg csak arra koncentrálni hogy az önutálatod enyhüljön.NE PRÓBÁLD MEG EGYBŐL ELTÜNTETNI!Egyszerűen csak azért ne mert ha nem sikerül,(amire elég sok esély van) akkor csak dühösebb leszel miatta.Annyi a lényeg hogy meg kell békülnöd önmagaddal.
Sok sikert hozzá!
KÖszönöm szépen a választ! =)
Én is tudom, hogy valami baj van velem. A pszichológustól egyedül csak azért félek, mert tudom, hogy ő megváltoztatna, tudom, hogy ő arra próbálna rábeszélni, hogy mondjak le az előző önmagamról és válasszam a könnyebb utat, és legyek csak az, aminek most látom magamat. csak az a gond, hogy azt egyszerűen gyűlölöm, amiből később tuti, hogy mégtöbb "idegroham" lesz és sokkal rosszabb következmények, mert tudom, hogy egyszer rádöbbenék, ez mennyire szánalma,s és hogy mennyire elszúrom az életem. Azt hiszem, talán ha megbarátkoznék vele, hogy ez történt, megtörtént, megtörtént, könnyebb volna változtatni rajta, és könnyebb volna megtalálni magamat újra, hogy ne olyan legyek, amilyen nem akarok lenni. Hmmh. Köszönöm mégegyszer a választ ! =) Segítettél. Jó végre valami reálisabbat is olvasni, megőrülök már a saját fejemben, ami olyasmikkel van teli, hogy "csak szivat az élet", meg hogy "ez meg van írva", meg minden hülyeség xD Sosem voltam egy normális emberke. Hmmhh... Na mindegy. =)
Köszönöm szépen! =)
válasza:Gondoltam ilyenekre is. Szeretek olvasni különben is =) Írni is szoktam, könyvet, verset, dalt... Ami az eszembe jut. Elméleteim vannak, gondolataim, az életről, halálról, amit eddig normálisnak ítéltem, hogy elvont személyiség lehetek. És az elején reagáltam túl, akkor nem lett volna szabad, valószínűleg ha akkor nem akadok ki annyira, most ugyanúgy ülnék itthon, néznék ki a fejemből, agyalnék az életen, és lennék, aki vagyok... Csak azt nem tartom normálisnak, hogy ilyen következményei vannak, és hogy már nem tudom saját magam elviselni.
De köszönöm szépen, igazad lehet =) Csak arra kell rájönnöm, mindezt hogyan hagyhatnám magam mögött, felejthetném el, és folytathatnám tovább a dolgokat, ahol abbamaradtak. =)
válasza:Olyan jó látni, hogy van aki tud értelmesen fogalmazni 14 évesen, ritkaságszámba megy, de komolyan. :)
Hogy a kérdésre válaszoljak, szerintem egyáltalán nem normális ez a dolog, de volt egy rosszabb időszakom mikor én is hasonlón mentem át; leírom ezt, ha nem haragszol, hogy könnyebben azonosulhass akár, vagy legalább tudd, hogy nem vagy egyedül. Szóval úgy bő egy éve (15 éves voltam), elkezdtem én is teljesen megváltozni, nem ismertem önmagamra, de nem tudtam egyszerűen eldönteni, hogy jó vagy rossz irányú a változás. Aztán az életembe olyan dolgok köszöntöttek be, amikre nem számítottam és olyan érzelmek törtek ki belőlem amiket szintén nem vártam magamtól... Mondhatnád, hogy elkezdett felemészteni egy bizonyos érzés belülről és mardosott egyfolytában. Ez leginkább a reménytelenség volt, dühös voltam, mérges a világra és magamra. Ilyen gyakran dühkitörésem nem volt mondjuk mint neked, de volt egy hihetetlen eset. Egyedül voltam lent a nyaralónkban nyáron és mintha egyik másodpercről a másikra kikapcsolták volna az öntudatomat és magától tett volna a testem olyan dolgokat, amiket nem akartam. Fel-le száguldoztam biciklivel 30 métereket a kertben, össze-vissza futottam(szerintem gyorsabban mint valaha életemben), beugrottam az akkor még üres medencébe és örültem magamnak, kiabáltam, aztán bementem a házba, és egy bicskával elkezdtem vagdosni magam. Őszintén nem tudom mi ütött belém. Megesett ilyesmi még egy párszor. Személy szerint én azt hiszem, hogy ezek a dolgok a tehetetlenség, a reménytelenség, a nem is tudom miért történnek, de nem lehet megállítani.
Tanácsot nem tudok adni nagyon, én valahogy "kinőttem" miután megbékéltem azzal a ténnyel, hogy én más vagyok, el kell fogadnom bizonyos dolgokat úgy ahogy vannak. Ma már teljesen normális életet élek, bár az a bizonyos reménytelenség még mindig ott van az életemben, de küzdök egy célért, és nem adom fel. Ha feladnám, összeomlanék, és nem lenne miért élnem. Nem tudom mennyiben segítettem. A leghatásosabb tényleg az, ha találsz valami elfoglaltságot, igazi barátokat, akik kirángatnak otthonról, hogy ne süppedhess bele a gondolataidba!
KÖszönöm a választ! =) Hát, az mindenesetre tényleg jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, habár azt sajnálom, hogy veled is ez történt.
Az a baj, hogy nekem jó volt minden, ahogy volt. Én már akkor is más voltam, mint a többiek, és most kezdek ugyanolyan lenni. Már nem látom magam senkinek, csak egy akkora ri.bancnak, mint a többi lányt, akik velem egykorúak, pedig semmi olyasmit nem tettem, amitől az lennék, csak már képtelen vagyok ugyanúgy érezni dolgokkal kapcsolatban, képtelen vagyok ugyanolyan őszintén gondolkozni. Képtelen vagyok... Valahogy az az érzésem, hogy már késő, és pontosan ugyanolyan szánalmas leszek, mint ők. Nem akarom ezt az egészet... És ez nem is olyasmi, amit el tudok fogadni. Nem tudom, ez most nem ellentmondás neked ez csak az igazság. Abban reménykedtem, hogy jön majd valaki, és segít, mert eddig minden megoldódott az életben, és a végén jól alakult. De annyira ismerős ez az egész. Olyasmikre gondolok, amikre nem akarok, olyasminek látom magam, ami nem vagyok és nem is akarom látni magamat. De tudom, egy pszichológus vagy akárki is csak azt mondaná, hogy fogadjam el. Mindenki ezt mondja. De hogy várhatja el tőlem felnőtt ember, hogy olyannak fogadjam el magam, amilyennek szánalmasnak tartom, és akit ő is szánalmasnak tartana? Nem értem. Igazad van, tehetetlenség. Én is abban reménykedem, hogy kinövöm. Egyszer volt már ilyen, csak akkor nem önmagammal, hanem azokkal, akiket szeretek. Elkezdtem gondolatban szidni őket elmondani mindennek, egyszerűen akaratlanul. Nem akartam gondolni rá, és kinyírtam volna magam a bűntudattól, mint ahogy most is. 11 éves voltam. Aztán kinőttem, mert eltereltem a gondolataim. Most ebben tudok csak reménykedni, hogy majd ezt is kinövöm, elfoglalom magam, és észre sem veszem, már újra jó embernek fogom látni magamat. Az a baj, hogy mindig másképp gondolom, egyszer van remény, egyszer meg élni sincs kedvem egy olyan emberként, aki nem akarok lenni. És ez már lassan óráról órára vagy percről percre változik... És senki nincs, aki segítene. Valahogy nem tudom... Talán csak az hiányzik, hogy valaki elmondja, hogy tényleg hülyeség amit művelek, és nem szabad hagynom, hogy ez az egész "magával vigyen", hogy megváltoztasson. De olyan gyengének érzem magam ahhoz, hogy tovább harcoljak önmagamért. Olyasmi érzés, mintha csak magamra erőltetném a múltat, mert az jó volt. Pedig én továbblépnék, ha lenne hová, de így nem tudok sehová, hogy csak egy szánalmas kis hülyének látom magamat... És ott van az is, hogy mintha már egyszer megtörtént volna, hogy így belekényszerítem magamat valamibe, ami valamikor jó volt nekem, de egyszerűen nem akar eszembe jutni, hogy ez mikor volt és hogyan, pedig ha ezt tudnám, lehet, hogy könnyebb volna. Ha tudnám, hogy akkor hogy végződött. És boldogan elengedném magamat, ha nem valami borzalommá válnék ezáltal.
Hmmh, nem tudom, minek írtam már megint kisregényt. meg, lehet jobb lett volna, ha privátban írom. De azért köszönöm a választ =) Abban jó bízni, hogy majd kinövöm ezt. Kérdés, hogy mikor.
válasza:találj más örömöt: szerelem ,szex.
Nekem bevált :D
válasza:De annyira azért nem utállak hogy azt akarjam hogy megöld magad. Szóval tarts ki és vészeld át ezt. Velem, is volt már ilyen vagy ilyesmi és mégis ittvagyok.
Ezen az oldalon meg azért szívattalak mert láttam hogy könnyű préda vagy. Én nem szivatlak tovább. Nem is láttalak ezen az oldalon már régóta... reméelm jobban vagy azóta :DD
Nah, most godnolj rólam amit akarsz, de annyira nem tudok egyszerűen nem tudok MOST annyira hülye lenni hogy most is trollkodjak. Szóval ezt komolyan írtam.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!