Miért vagyok ilyen?

Gyanítom, hogy tizenéves vagy. Gyerekkorban az emberben még nem túl erős az empátia. A gyerekek ezért tudnak fájóan őszinték lenni, mert nem sokat törődnek azzal, hogy a másik mit gondol, mit érez, amíg nincs belőle káruk vagy hasznuk. A gyerekek alapvetően önzőek. Viszont tizenévesen az emberben kialakul az empátia képessége, elkezd alkalmazkodni, figyelembe veszi a többiek véleményét, érzéseit is.

Hogy túl érzelmes vagy-e? Igen. De bolond az, aki egy bizonyos korban nem az. Gyanítom a „plázázás” szóból, hogy lány vagy. Még a fiúk is tudnak érzelmesek lenni. Persze hajlamosak mások előtt erősnek mutatkozni, de én voltam olyan szerencsés, hogy egy adott közösségben olyan helyzetbe kerültem, hogy mindenki megbízott bennem. A közösség legvagányabb, legerősebbnek, legkeményebbnek mutatkozó fiúi jöttek oda hozzám az érzelmi és egyéb problémáikkal, gondolataikkal, mert előttem nem kellett fenntartani a látszatot, hogy ők erősek, kemények. Szóval nincs ezzel semmi gond.

Az ember idővel elkezd különbséget tenni dolgok között. Pl. aközött, amin tud változtatni, és aközött, amin nem tud változtatni. Illetve sokan nem jutnak el felnőtt korukra sem erre a szintre. Az ember amin tud, azon változtasson. Ez fontos dolog, mert az, hogy elmeséled, hogy mennyire megérintett valakinek a problémája, hogy mennyire együtt érzel vele, az nem változtatás. Sokan esnek abba a hibába, hogy a cselekvés illúzióját követik: „Igen, együtt éreztem vele, gondolkodtam róla, szorítottam neki, imádkoztam érte, tehát tettem valamit.”. Holott ezek csak szavak és gondolatok, nem valódi tettek, így nem is változik meg tőlük semmi.

Az ember amin nem tud változtatni, azt meg tanulja meg elfogadni. Sokan vannak, akik így sajnálkoznak, meg úgy szomorodnak el, mert Japánban a földrengéskor ennyi meg annyi ember halt meg. Én átérzem, de nem tud érzelmileg hosszútávon túl mélyen megfogni, mert nem tudok hatni az eseményekre, nem tudok odamenni, segíteni. A legtöbb bulvárlap aztán ki is használja ezt, és nyakon önt egy csomó érzelemgeneráló, „megható” vagy éppen félelmet keltő hírrel, olyan dolgokról, amire nincs kihatásod. Érdemes függetlenedni ezektől, mert ez csak beteggé tesz.

Idővel látni fogod, hogy nem lehet mindenkin segíteni. Hogy ott van egy ember, és minden igyekezeted ellenére sem tudsz segíteni, mert vagy nem akarja hogy segíts, vagy ami a tényleges problémát okozza, azt nem tudod megszüntetni. Ha ott az a lány, akit vertek és szekáltak, akkor lehet, hogy jól érzi magát veled, de attól még verik és szekálják, és nem tudsz ott lenni vele folyamatosan és megvédeni őt. Ilyen esetben el kell fogadnod, hogy nem tudsz minden problémát megoldani.

Itt is át lehet esni a ló túlsó oldalára, és teljesen rideggé, közönyössé válni. Az egyensúly valahol ott lenne, hogy akinek tudsz, annak segítesz, amiben tudsz, akin viszont nem tudsz segíteni, azt meg megpróbálod úgy elfogadni, hogy érzelmileg ne hasson ki rád a dolog túl mélyen. Vannak, akik szociális munkásnak, pszichológusnak állnak, annyira erős bennük a tenni akarás. De nekik is meg kell ezt tanulniuk, különben magukkal rántják őket is a megoldhatatlan problémák.