Hatékony a mai pszichológia és pszichiátria?

Biztos vannak ilyen szakemberek, de felhívom a figyelmed néhány tényre, ami a barátod véleményéből kimaradhatott.

1. Hagyományosan, ha nincs krízis, heti 1-2 üléssel az a pár hét, mondjuk 4, alatt az mindössze 8 ülés, maximum. Tanácsadáshoz elég, de olyan problémák orvoslására, ahol a személyiség mélyebben sérült, nem,

2. gyógyuláshoz semmiképpen sem. Mert a „gyógyulás” hagyományos fogalmát pszichoterápiára nem használhatjuk. Alaptétel, hogy gyógyultan távozó kliens nincsen. Csak „tünetmentes”. Értsd: a tünetek többé nem zavarják az életvitelt, mert az a működésmód, ami a tüneteket okozta, megváltozott. Jobban alkalmazkodik az ember a külvilág igényeihez, rugalmasabb lesz, nő a teherbírása. De a félresiklott működésmód mögött lévő, „lelki sebet” beforrasztani, a fájdalmat véglegesen eltüntetni nem lehet, mert pl. egy szexuális visszaélést, egy spontán vetélést visszacsinálni képtelenség. Az megtörtént, pont. Nem olyan, mint egy vakbélgyulladás, hogy volt vakbél, nincs vakbél. Azt viszont el lehet érni, hogy az ember többé ne meneküljön mindezek fájdalmától, és ne a (tünetekbe) menekülés határozza meg az életét. Az emlék, a seb ott marad. Ilyen értelemben, a szomatikus orvosláshoz hasonló gyógyulás nem létezik. Meghaladás, megbocsátás, növekedés, van. Tehát, még az sem igaz, hogy a pacienst ugyanolyanná teszed, mint a tünetek előtt volt. Az azt jelentené, hogy visszaállítod a régi, rosszul alkalmazkodó rendszert – vagyis újra kiteszed a megbetegedés kockázatának. A páciens változni fog (önmaga marad, de valahol megváltozik). Szemben a szomatikus gyógyítással, ahol a gyógyszer után visszaáll a betegség előtti működés. Pszichoterápiában, ha totális sikerrel járunk, NEM fog visszaállni a régi működés.

2. Nem a terapeuta „gyógyítja” a beteget. Ha tisztességgel dolgozik. A páciens azért „betegedett meg”, mert a régi környezetben (pl. gyerekkorban) megtanult megküzdési módjai nem működnek a mostani élethelyzetben. Azokat át kell írni. De ahhoz új környezetet kell teremteni a terápiás ülésen, ahol az alkalmazhatóbb megküzdési módok próbálgathatóak. A terapeuta csak ezt az „új környezetet” segít megteremteni, a feltételeit biztosítani. De többet nem tesz. Nem ő gyógyít, a szervezet saját maga alkalmazkodik az új feltételekhez. Az eleve meglévő alkalmazkodó képességre építünk, a rendszer maga áll át, mert a terapeutával való együttműködés, mint cél miatt muszáj neki. Ezért páciens nagyobb szerepet vállal a saját javulásában, mint a kezelője. Nem a terapeuta dolga, hogy meggyógyítsa a pacienst. Meggyógyítania nem szabad, mert a paciens felel a saját sorsáért. Hiszen miután kikerül a terápiából, a terapeuta nem lehet vele mindig, hogy megküzdjön helyette. Nincs olyan, hogy a „paciens helyett” (illetve van, de az csak átmeneti, hagyjuk, hosszú...). A terapeuta nem élheti a páciens helyett az életét, és nem is változtathatja meg őt. A változás belülről, magától indul, vagyis a paciensből, nem az orvosból. Ha a terapeuta akarja a páciens helyett a javulást, el van ásva a terápia.

3. A régi, elavult működésmódokat átírni bitang nehéz, mert tartják magukat. Ha egy tüneteket okozó működés kialakulása és megszilárdulása mondjuk 5 évig tart (az alapjai lehet, hogy már 20 éve meg vannak ágyazva), hogyan szeretnéd azt néhány hét alatt átírni? 8 találkozással? A hosszú pszichoterápiákra (több száz ülés akár) pont azért van szükség, mert ha a személyiséget megalapozó működési elvek futottak félre, és nincsen jól megragadható szelet, amit ki lehet emelni „célpontként”, az alapoktól kell átírni az egészet. Főleg akkor, ha az egyén személyisége a gyors változást nem viseli el. Ha gyorsan haladsz, egy még egészen tűrhetően működő emberből kaphatsz egy pszichotikust, akinek az énje teljesen szétesik a nagy és hirtelen érzelmi megterhelés miatt.

4. A rövid terápiák is 25 ülésnél indulnak. 20 üléssel akár elérhetsz javulást, de még az sem számít soknak. Így is 5 hónapról beszélünk heti egy üléssel.

5. Tünetet felszámolhatsz rövidebb idő alatt is, de a klasszikus orvoslással szemben a tünet nem jelzi egyértelműen a rosszul működő rendszert. Ha csak a tünetet célzod, a mögöttes rendszert nem, akkor könnyen lehet, hogy az egyén egyszerűen tünetet vált. Csövörből vödörbe.

6. Miután a pszichoterápia, főleg a hosszú, iszonyú drága, a TB nagyon ritkán támogatja, illetve a TB alapúra kígyóznak a sorok. A TB támogatással dolgozók ezért eleve arra kényszerülnek, hogy az ülésszámot lerövidítsék. Semmi értelme elnyújtani a pszichoterápiát, mert mindig jön új páciens, aki a magánt nem tudja magának megengedni. Akkor meg minek nyújtani? A pszichiátriai ellátás így is túlterhelt, pedig nem fekszenek bent hónapokig a betegek. Nem minden pszichiáter van kiképezve pszichoterapeutának (azaz beszélgetős terápiát nem csinálhatnak), és ha ki is vannak képezve, kb. arra van idejük, hogy felírják a gyógyszert, és már jön a következő beteg. Egy betegre jut kb. 15 perce, egy terápiás ülés min. 40 perc... Most az orvos 1 óra alatt letud 4 beteget. Ha 45 perccel terapizálna, napi maximum (!) ötöt vihetne el felelősséggel. Ha sok a beteg, nincs idő még rövid terápiára se.... Pszichológusokból még kevesebb van TB finanszírozású, egészségügyi ellátóban. Ha a pszichiáterek túl vannak terhelve, akkor a kisebb számú pszichológus gárdának mennyi ideje van terapizálni? Tehát nem csak, hogy elnyújtani nem érdemes a terápiát, de idő és lehetőség sincs rá az osztályos ellátásban (még az ambulánsban sem). A hosszú terápia (50+ ülés) nagyon ritka TB alapon itthon. Külföldön is!

7. A pszichoterápiák tekintetében hatékonyságvizsgálatok igazolják a hatékonyságot. A rövidebb, kognitív terápia jó példa erre, az könnyebben kutatható, sok adat van róla. De a hosszú terápiákról is szállingóznak már a vizsgálatok, és van rá adat, hogy hosszabb és tartósabb javulás járhat utánuk, mint a rövid terápiák esetében. Arról nem is beszélve, hogy rövid terápiára nem mindenki alkalmas (révén nagyobb érzelmi terhet ró a paciensre).

8. Az eü. oktatás tényleg nem tud valódi gyógymódot a frissen képzettek kezébe adni. Pontosabban nem akar, mert nem az a dolga. Az alapozás a dolga. A terápiás irányzatok megtanulása (elmélettel és módszertannal együtt) évekbe telik. A „gyógymódok” kitanulásának feltétele a diploma. Tehát „gyógymódot” csak egyetem után kezdhetsz tanulni (nagyrészt). Másrészt. A vizsgálatok szerint szinte mindegy, milyen terápiás „gyógymóddal” dolgoznak a szakemberek, egyik sem jobb a másiknál. Ami azt jelenti, hogy a terapeuta hatékonysága a saját személyiségétől függ, mert azzal teremti meg az „új környezetet” az ülésen, amihez a páciens alkalmazkodni tud. A személyiség érettebbé tételéhez az alapképzést végző intézményeknek nincsenek lehetőségeik, sajátélményű terápia kell hozzá, a személyiség használatának megtanulásához pedig gyakorlat. Azaz, a pszichológus akkor fogja igazán megtanulni a „gyógyítást”, amikor már beteggel dolgozik, vagyis terápiát csinál. Nincsen más módja.

9. Magukkal a módszerekkel lehet változást elérni, de az ellátórendszernek és finanszírozásnak egyelőre, kis hazánkban még sokat kell fejlődnie. És ez nem a pszichológusokon és pszichiátereken múlik.

10. Elhiheted, ha meg lehetne oldani a több száz üléses terápiákat TB finanszírozással, lenne munkájuk a szakembereknek dögivel. Nem kellene mesterkedni sem érte.