Hogyan tudnám igazán megismerni, elfogadni és megszeretni saját magamat?

Sajnos olyan környezetben nőttem föl (család, iskola, munkahely, ismerősök) ahol csak a folyamatos "negatív visszacsatolást" kaptam mindenkitől magamat illetően. 27 éves koromra azt az énképet vettem föl magamra, amit a környezetem aggatott rám. "Pozitív visszacsatolás" hiányában elfogadtam azt a tényt hogy egy "értéktelen, semmire való, ostoba, erőtlen, életképtelen senki” vagyok, az élet pedig egy nagy szívás, nincs értelme élni.

Emiatt hihetetlen módon megutáltam magamat és egyfajta "önpusztító" életmódot vettem föl.

Az állandó bennem lévő haragot és feszültséget soha nem adom ki magamból, inkább magam ellen fordítom. Ennek a hatása lett a folyamatos betegeskedés, magas vérnyomás, hajhullás, állandó fejfájások és szenvedélybetegségek - pl. alkoholizmus, netfüggőség, gyógyszerfüggőség stb. – vm. a folyamatos rossz közérzet. Az önismeret hiányából és az ezt eredményező önutálatból fakadóan nem tudok soha kiállni magamért. Szó nélkül tűröm, hogy mindenki keresztülgázoljon rajtam, hogy az élet minden területén mindig szívassanak, hogy bármikor belém rúghasson az, aki akar.

Viszont valamiért groteszk módon nem a környezetemre haragszom elsősorban – bármi rossz történik velem – hanem mindig magamra. Minden rosszért ami történik velem, magamat okolom (hogy miért nem voltam „tökösebb” az adott pillanatban, miért nem tudtam kiállni magamért). Ez pedig egy öngerjesztő folyamat, ami jobban elmélyíti az önutálatot.

Egyszerű hétköznapi példa: fellök valaki engem a villamoson, utána még az illetőnek áll feljebb, ráadásul még el is küld engem a jóédes anyámba. Nem szólok miatta semmit, inkább ráhagyok mindent. Utána viszont napokig ezen kattog az agyam, hogy miért nem vágtam inkább jól szájon a delikvenst. (Tudom az erőszak nem megoldás, de vannak olyanok, akiknek csak ez használ.) Vagy a munkahelyen az egyik kolléga hülyesége miatt főnökség engem szívat meg. Nem szólok semmit, inkább szó nélkül eltűröm és azt is, hogy utána a kolléga jól kiröhögjön engem a hátam mögött.

Mindkét példánál nem a másikat okolom elsősorban, hanem inkább magamat és az ebből fakadó negatív érzéseket mindig magam ellen fordítom. A környezetem pedig csak azt érzékeli, hogy egy „ „csendes, holdkóros idióta, tutyimutyi birka vagyok”. Gyakran a különféle beteg, pszichopata gondolataimba mélyedek bele, akár órákra is, teljesen megfeledkezve a környezetemről.

Már úgy kelek meg úgy fekszem minden nap hogy „bár vinne el az ördög” (ugyanis képtelen vagyok megölni magamat). Már a szó szoros értelmében örülök annak, ha valami komoly bajom van és állandóan azért könyörgök, hogy csak legyen rosszabb.

Nos, hát perpill. ezen a szinten vagyok. De szeretnék ebből valahogy kimászni. Tudna valaki nekem segíteni, tanácsot adni ezügyben? Hogyan legyek képes megismerni, elfogadni és megszeretni magamat és a világot is, amiben élek? Hogy az életet „jó dolognak” fogjam föl és ne „büntetésnek”? Nekem csak ez volna minden vágyam. Onnantól már jöhetne bármi.

Köszönöm előre is, ha valaki segítene.