Milyen okból távolodtok el egy baráttól vagy szakítjátok meg vele a barátságot?

Amikor már érzem,hogy nem barátnak, hanem csak lelki szemetesnek akar. Félreértés ne essék, szivesen meghallgatom a problémáit, gondjait, ha úgy érzem,hogy tudok segíteni, segítek is. De amikor hónapról hónapra az van, hogy csak azért keres, hogy újra és újra elmondja ugyanazokat a gondokat, amit már ezerszer átbeszéltük és ezer egy megoldást kínáltam, de nem tett semmit, csak mondja és mondja. És olyan gondokról van szó, amit rövid távon meg tudna oldani, csak tenni kellene érte nem is sokat. Amikor hónapok óta meg nem kérdezi,hogy na és veled mi van? Úgy,hogy kb hetente találkozunk.

Alig egy hónapja építettem le egy ilyen kapcsolatot, 10éves barátságot, ha ez annak nevezhető. Alkoholista, drogos, félre d.ugó pasasa miatt rinyált február óta. Mielőtt össze jöttek, mondtam hogy nem jó ötlet. Mégis össze jött vele, utána meg több, mint fél évig ment a rívás, hogy jajj mi legyen. Hiába mondtam neki az elejétől, hogy ejtse a dolgot, inkább csak siránkozott. és ez csak egy a sokból.

Ha pl.bnő és rányomul a pasimra.

Vagy bnő és másoknak kigúnyol a hátam mögött irígységből.

Ha kollega de állandóan beszól.

Meg ilyenek.

Akik akik fájdalmat okoznak nekem.

Az ha vki iszik drogozik bármi az nem zavar. Nem azt nézem. Hanem hogy nekem miket okoz. Jót vagy rosszat.

Ha rámászna a barátomra, kavarna, pletykákat kreálna rólam a hátam mögött, ha megbízhatatlanná válna, ha drogozni és/vagy inni kezdene, ha drasztikusan megváltozna (rossz irányba).

Két olyan barátság ment nemrég tönkre az életemben (egyik 10+ éves volt), ahol elhidegülésnek indult az egész. Egyre kevesebbszer találkoztunk, egyikük pl. rendszeresen az utolsó pillanatban mondta le a dolgot, majd a netes kommunikáció és nagyot ritkult. Főleg az bántott, hogy egy ponton már tényleg csak én nyitottam feléjük. Aztán amikor mégis összejött a találkozó, ráeszméltem, hogy olyan szinten elhidegültünk egymástól, hogy ezt már aligha lehet helyrehozni.

Egy másik barátságot pedig azért szakítottam meg, mert lelki szemetes voltam. Eleinte rendben ment minden, majd fokozatosan már csak abból állt minden kommunikációnk, hogy valakit és/vagy valamit szidott nekem, nem túl kellemes stílusban. Ez pedig teljesen le is szívott, meg el is keserített, nem is bírtam sokáig mentálisan. Pedig többször leültem vele ezt megbeszélni, csak sosem lett foganatja a dolognak. Csak panaszkodott, de amikor próbáltam neki megoldásokat felvázolni, egyik fülén be-, másikon kiment.

Nem arról van szó, hogy nem szeretnék másokat meghallgatni, nekik segíteni, de nála annyira egyértelmű volt, hogy nem a gond megoldása a cél, hogy már egyszerűen nem tudtam, mi mást csinálni.. Nem volt könnyű, de el nem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés volt, amikor már nem hallottam azt a tömény negatív áradatot.

Az ivás egyébként egy érdekes kérdés. Van egy barátnőm, akivel régen minden nap többször találkoztam (egy koliban laktunk), aztán, amíg diákmunkája volt, szintén, és a legtöbb programon volt alkohol is, meg simán nekiálltunk mi inni a koliban is, mert szerda van, tehát holnap csütörtök, ami kispéntek, meg a főzés mellé jól esik, meg miért ne. Előbb végzett, mint én, elköltözött, megritkultak a személyes találkozók, és inkább józan programokat szerveztünk, kirándulni mentünk, kiállításra, ilyesmi, néha befigyelt egy-egy kocsmázás is, de mostanra én is idősebb lettem, több igényem lett a nem csak alkoholgőzben eltöltött programokra. Közben neki a covid eléggé betett, elvesztette az állását, szopó munjkahelyen dolgozott két évig, volt egy szar párkapcsolata is, és pár hónapja elmondta, hogy úgy gondolja, alkoholproblémái vannak, mert minden nap megiszik otthon, egyedül legalább egy üveg bort. Korábban nem ivott minden nap, de egyébként folyamatosan voltak olyan programjaink, ahol volt alkohol, ott ő is ivott, de sosem viselkedett gázul, nagyon be sem rúgott, kívülről nekem egyáltalán nem tűnt fel a dolog. Ott elgondolkoztam, hogy például, ha úgy inna, hogy napközben is, és egyáltalán nem látnám már józanul, akkor lehet, máshogy állnék hozzá. Egyelőre annyi, hogy én nem jaavaslom, hogy menjünk inni, vagy bulizni, de ha ő hozza fel, akkor mehetünk, nem ítélkezem felette. Meg inkább társaságban igyon, mint otthon egyedül, csak jobb. Őszintén nem tudom eldönteni, hogy ha nem magasab funkcionáló lenne, hanem az a tipik lecsúszott alkoholista, akkor is fenn tudnám-e a tartani a barátságot.

Én két komoly barátságomnak vetettem véget, mindkettőnél az volt, hogy volt egy olyan érzésem, hogy én mondjuk 80%-ot teszek a dologba, a másik fél meg 20%-ot, és gondoltam, megnézem, hogy ha én is elkezdek 20%-ot nyújtani, akkor elkezdenek-e ők keresni, ők szervezni programot, vagy sem. Kitalálhatjátok az eredményt :D Nagyon el se kellett vágni a szálakat, megszűnt magától. Itt én voltam a hülye, hogy nem tűnt fel hamarabb, hogy csak én pedálozok.

Egyszer pedig velem szakítottak. Kb. kiskamasz koromtól lehetett egy étkezési zavarom, de a húszas éveim elejére durvilt be. Elköltöztem otthonról, senki nem ellenőrizte, mit csinálok, senki nem ültetett le enni, pillanatok alatt leolvadtak rólam a kilók, és jött vele minden "mellékhatás", amit ilyenkor el tudsz képzelni. Egyszer elájultam egy barátom albérletében, akkor már két napja nem ettem, rámhívta a mentőket, pontosan tudta, miről van szó. Bejött hozzám, de olyan fura volt, aztán egy nagyon hosszú üzenetben kifejtette, hogy számára ez nagyon ijesztő és megterhelő, és ő köszöni szépen, nem szeretne tovább asszisztálni ehhez. Akkor hatalmas árulásnak éreztem, később, belegondolva az ő szemszögébe, megértem, hogy így döntött. Tényleg rohadt megterhelő és ijesztő lehet ezt kívülről végignézni. Viszont amivel csalódást okozott, hogy mikor meggyógyultam, neki álltam hízni, elkezdtem normálisan enni, meg élni, akkor megjelent, mintha mi sem történt volna, hogy akkor most már újra lehetünk barátok... Most már neki nem megterhelő. Mondom ok, de ha nem volt velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, és kvázi egyedül kellett ebből kimásznom, akkor lehet, hogy én csalódtam, és lehet, hogy már nem szeretném. Voltam ott minden, csak rendes ember nem.