Hogy lehet az hogy másoknak jó életük van, és boldogok a társuk mellett, míg nekem soha nem jut senki?

Lehet csak a kérdésből jön le így, de hátha van alapja:

Úgy tűnik, mintha te mindig csak azt néznéd másnak mi van, te mindig csak az irigykedéssel vagy elfoglalva, te mindenben a hibát és a kifogást/ürügyet keresed, te mindig áthárítod magadról a felelősséget.

Főleg az utolsó... ezekkel nem lehet előrejutni. Bármennyire is jó a segged, meg van kint a melled.

Megoldásra kell törekedni, és vállalnod kellene a felelősséget a saját életedért. Mert ez csak neked számít, neked kell megcsinálnod magadnak.

Régebben én is pont ugyanígy gondoltam, ahogy te. Valahogy nekem nem jött össze az igazi, voltak kapcsolataim, de valahogy egyiket sem éreztem megnyugtatónak.

Most már elmúltam 50 éves, és beletörődtem, hogy nekem ez nem "járt" az élettől. És akkor mi van? Élem az életemet, van családom, vannak barátaim, van hobbim. Megállok a saját lábamon. Most már eljutottam odáig, hogy nem is kell nekem senki a boldogsághoz. Kialakítottam az életemet egyedül. Nem hiányzik az állandó párkapcsolat, együtt élés. Megnézem a korban hozzám illő férfiakat, és hát... meg tudom, hogy a barátnőim mit "kínlódnak" velük a látszatra boldokg kapcsolatukban... kösz, én ebből nem kérek.

Először is, ne görcsölj, ha valakinek te kellesz, az rád fog találni. (persze, nem úgy, hogy becsenget az ajtón :-) neked is nyitottnak kell lenned.) Ha meg mégsem jön össze, akkor engedd el a témát, légy boldog, alakítsd ki az életedet úgy, ahogyan neked jó. Az egyedülélésnek is megvannak az előnyei.