Már megbántam, hogy beleegyeztem, nem akarok a szobatársa lenni?

Alapvetően jóban vagyunk, de nekem az tökéletesen elég, hogy a suliban találkozunk és nem tudnám elképzelni, hogy vele lakjak. Vannak jó tulajdonságai és ezek miatt kedvelem is őt, viszont vannak rossz tulajdonságai is, amik már zavarnának az együttlakás során is. Elég "butácska" és életképtelen. Így is csomó mindent nekem kellett helyette megkeresni, megkérdezni, mert egyedül nem képes rá. Most is arra nem volt képes, hogy megnézze, hogy mikor lesz a bejelentkezési időszak, holott csak pár kattintás az egész... Bármilyen kérdése vagy problémája adódik, mindig nekem írogat, engem hív. Csomó mindent nem is ért, fura. Volt, hogy együtt "tanultunk", ami abból állt, hogy nekem volt jegyzetem (ő sok órára be sem járt), én elolvastam a könyvet (ő nem szokta), válaszolgattam a kérdéseire stb., ő tanult és neki ez hasznos volt, míg én elcsesztem egy csomó időt. Nekem ez nem hiányzik.... Én kedvelem, nincsen vele más bajom, mert amúgy rendes, de ezek a dolgai viszont nagyon tudnak idegesíteni. Szívesen segítek, de félek, hogy ha szobatársak lennénk, akkor állandóan ez menne és nem bírnám.

Ő viszont nagyon szeretne velem lakni, folyton mondogatta, többször felhozta, beszéltünk róla. Én pedig próbáltam megkerülni a kérdést, nem válaszolni, terelni a témát stb., de a végén már nem bírtam, mert annyit nyaggatott ezzel, hogy beadtam a derekam. Tudom, hogy hülye voltam és ez az én hibám, de már elegem volt belőle és nem tudtam mit mondani. Viszont már nagyon megbántam, mert ismét végiggondoltam, hogy ez mégis milyen lenne és én ezt nem szeretném. Viszont nem tudom, hogy mit mondjak neki, mert nem szeretném őt megbántani és nem is jut eszembe semmi "kegyes" hazugság sem.