Aki fiatalon megszakította a kapcsolatot a családjával, hogyan alakult az életetek? Milyen volt fiatalon egyedul a nagy vilagban?

Megkeseredtem, cinikus lettem, kerülöm az embereket, de mindig van egy belső igényem az olyan emberekre, akikkel jól érezhetném magamat.

Én 17 éves korom végén a sok családi feszültség, meg teljesen elb#szott nevelésem miatt kerültem (saját kérésre részint) egy pszichés rechabilitációs helyre Budapesten.

Pár hónappal rá kikerültem, és már 18 voltam. Első dolgom volt egy ismerőst megkeresni, hogy hagy lakjak nála pár hétig.

Eléggé hidegzuhany kérés volt ez, és még ma is csodálkozom hogy egyáltalán volt ilyen srác ismerősöm gimiből!

Nélküle nem tudom mi lett volna.

Szóval nála laktam pár hétig. Azonnal csináltattam magamnak bankszámlát, és regfisztráltam diákmunka szövetkezethez. Az anyja egy tündéri nő volt akkor és még most is az lehet, még albérletet is keresett nekem ismerősi úton, és 20 000-el kisegítette az első hónapomat. Így indult minden.

Ekkor még élt az abban az évben megkezdett diákigazolványom, úgyhogy tudtam év végéig dolgozni.

Aztán állandóan azon ment a görcsölés, hogy találjak új iskolát, ahol lehet aktív diákstátuszom, és tudok haladni a tanulmányaimban is, mert akkor még csak a 10. osztály volt meg.

Próbálkoztam egy budai katolikus gimnáziummal, onnan nagyon hamar kinéztek a tanárok és a diákok is, mert nem vagyok az a tipikus, gyenge akaratú, elnyomható buta gyerek, akik tobzódtak abban a gimiben. Láttam hogy itt úgyse tudnék munka mellett leérettségizni, mentem tovább. A harmadik gimi egy közepes gimi volt zuglóban, de onnan is 6 hónap után mennem kellett, mert a tanulmányaim romlottak a rengeteg hétvégi munka miatt. Ekkor már annyira legatyásodtam, hogy muszáj volt kollégiumot keresni, amit szociális alapon találtam.

Közben egy régi lány barátommal összejöttem, akit kicsit pont ez az életművész, mindennel és mindenkivel dacoló énem fogott meg, mert ilyen sráccal nem találkozott még.

Na mindegy, végül egy negyedik gimiben tudtam a 11 osztály végét, a 12. osztályt és az érettségit is megcsinálni. Magántanuló voltam, és mikor először szakítottam az említett lánnyal, akkor annyira meggyűlöltem Budapestet, hogy Szegedre mentem, ahol olcsóbb is volt akkor még az albérletezés.

De aztán újra összejöttünk, máskor ismét szakítottunk. Az életutamnál már csak a kapcsolatunk dinamikája bonyolultabb, jelenleg 4 hónapja szent a béke, és jól elvagyunk.

Jelenleg második évemet csinálom az SZTE-n, mellette ha tudok néhány napot elmegyek diákmunkára, de a szakom miatt alig van erőm erre.

Szűkebbre lett véve ismét a nadrágszíj, ismét a bevételeim nagy része a szociális támogatásból, a félárvaságiból, és egy ismerős útján egy fiatalokat támogató alapítványtól van.

Meg már jó két éve járok rendszeresen vérplazmát adni, ami alkalmanként kb 5000.

Nem utazok (kivéve barátnőhöz), nem szórakozok, barátokat középsuli alatt érthető módon nem szereztem, itt egyetemen meg maximum jó viszonyban vagyok 2 emberrel, de semmi több. Ahogy végzek, és ők is végeznek, úgy fognak ezek az ismeretségek megszakadni.

Holnap baromi nagy zh-ra készülök, fél éves anyagból írok. Úgyhogy már második napja ki se mentem a lakásból, és tanulok.

Hát...

Itt tartok...

És baromira elkeseredett vagyok általában attól hogy szemmel láthatóan nem lesz ebből a következő 4+n éven belül változás.

Oké, egyszer összeszedem a bátorságomat, meg barátnőm is az övét, és kimegyünk nyárra valami előre lebeszélt munkára Németországban (C1-es németjével neki ez evidens, én meg megpróbálom a 6 éve szunnyadó német A2-et felébreszteni), de addig meg megy az 500-700 ft/óra minimálért gürizés a gyárban, vagy a kocsmapult mögött.

És milyen volt még a legelején?

Először borzalmasan depresszív volt a fizikai, anyagi nincstelenség, és a kiszolgáltatottság. Volt hogy önkárosító is voltam (azt azóta már rég abbahagytam).

Rengeteget gondolkodtam öngyilkosságon.

De a tudat hogy végre az elnyomó, nagyképű apám nincs mellettem, nincs felettem, az sokszor tényleg olyan volt mintha vízalól jönnék fel, és először kapnék levegőt.

Volt hogy hátamon az egész életemmel mentem a város két vége között, vagy mentem barátnő engedékenységéből néhány napra, esetleg hétre hozzájuk, de akkor is felszabadultabb volt az életem. Nem vert meg végre senki sem, nem kötött belém senki sem.

Fizessem a pénzt minden hónap 10. napjáig, és senki nem fog cseszegetni. Ennyi.

Ez nekem megérte.

És most 22 évesen hogy vagyok?

Hát... Barátnőmet leszámítva teljesen elmagányosodottan. De ő is így van ezzel, és azt veszem észre, hogy a korosztályom nagy része ugyanilyen egyedül van aki egyetemre ment.

Egyetemen alig képződik a felszínes "sziabocsi, mi volt a múlt heti órán?" facen megejtett beszélgetéseknél mélyebb ismeretség. A barátságok meg hamar kifakulnak, elsorvadnak ha középiskola után a találkozások gyakoriságát nem is hónapokban, hanem félévekben kell mérni.

De azért mindig elszomorodom, mikor egy-egy kivétellel itt, vagy facen szembefutok, és látom hogy pl másoknak van baráti köre, és mellé még egzisztenciája is, hogy pl egy kocsit kibéreljenek 3 napra, és utazzanak vele az országban, vagy esetleg külföldre menjenek egy túrát tartani.

Vagy simán csak átmenni egymáshoz szilveszterezni. Eléggé kellemetlen érzés volt, mikor barátnő és én se tudtunk 2 embernél többet mondani, akik szívesen jönnének szilveszterezni velünk. De ők is fix hogy máshol lesznek.

Szóval röviden: munka, munka, tanulás, tanulás, és a legminimálisabb fiziológiai igények kielégítése.

Aztán vissza...

Barátnőmmel legalább megértjük egymást, ő más szempontból kapott az élettől nehéz életet.

Örökbefogadták, és ápolhatja a most 65 éves, érezhetően szellemileg leépülő szüleit, akik legjobb esetben egy hitelmentes házat tudnak ráhagyni.

Na, ez jó hosszú lett.

Kedves 1-es.

Nekem megvolt a szülő támogatásom, legalábbis kisebb szinten, de nem kellett 18 évesen elmenekülnöm otthonról, csak 23 évesen. Van párom jól keres, igaz, ezt mind magunk kapartuk össze külföldön, sok áldozattal. A mi családjaink is mérgezőek, kerüljük őket, ahogy csak lehet. Nehéz kimászni ebből, a mai napig nagyon fáj, hogy olyan családjaink vannak, akik ilyenek, akik nem ismerik a feltétlen szeretetet és elfogadást. Azt hittük, ha sokra visszük, talán majd elfogadnak minket és talán kapunk tőlük egy kis kedvességet. Nem így lett. Mi minél többre vittük, ők annál elutasítóbbak lettek. Nem túl kevesek voltunk nekik, hanem túl sokak! Ez ezt mutatja.

A barátokról annyit, hogy nekünk sem sikerül baráti társaságot szereznünk, pedig a megfelelő családon és a barátokon kívül mindenünk megvan. Sajnos azt látom, a szociális kapcsolatainkra brutálisan rányomja a bélyegét az, hogy honnan jöttük. Ők kódolták belénk a szocális viselkedésmintákat, és mivel ők bunkók és nagyképűek, plusz elutasítóak is, így mi is könnyen azzá váltunk, amin nagyon nehéz dolgozni, hogy az ember levesse ezt magáról. Bunkók a családtagjaink, mellettük pedig mi is bunkóvá nevelődtünk. Nem tudom, ezzel mit lehet kezdeni, főleg, hogy az átlag magyar viselkedés nem is segít az embernek jobbá válni.

De nem a pénztelenség okozza azt, ha nincsenek barátaid. Nekünk minél több pénzünk van (és most már sok van), annál kevesebb ember marad mellettünk.