Apám szerint nem, szerintem igen. Apám néhai nevelőapja is beleszámított a depressziómba? 18/l /nagyon hosszú kifejtés, aki nem szeret olvasni, ne kattintson a kérdésre/

Szép napot/estét!

Apám néhai nevelőapja egy jóindulatú, de buta és undorító alak volt, akinek a halálát csak vártam, mert már undorom volt hazamenni.

Három évvel ezelőtt költöztünk el a mostani lakásunkba, ami előtte néhai nagyapámé volt. Előző lakásunk, panel, ott töltöttem több, mint 10 évet, miután apámhoz költöztem, merthogy anyám óvodás koromban lényegében elhagyott. Akkoriban a lakást "fényesnek" láttam, tisztának, szerette hazamenni. Anyám jelentett hatalmas, elfojtott lelki gondot. Aztán néhány évvel később már apám nem tudta eltüntetni a nyomokat, amikor már nem ő hozott haza. Az az emberszerű lény nem mosott kezet, wc után a hűtőbe mászott, a fenekét a kádban mosta ki, ami utána tiszta sz*r volt. Mindenhez amihez hozzáért, az apámmal közös szobánkat leszámítva, undorom lett. Ja és apámmal egy kihúzható ágyon voltunk költözésig, amit hála ég, mivel nagyon apás voltam, egész jól viseltem, csak a vége felé volt már nagyon elegem. Amikor romlott a néha nevelőapa állapota, (minden ilyen gondozói feladatot apám csinált, mint a katéterezés, gyógyszerelés és pelenkázás), a nevelőapa számára utált szellőztetés ellenére is a mi szobánkat kivéve, mindenhol vizelet és húgy szag terjengett, az ő szobájában legyek is röpködtek. Eladni nem adhattuk el a lakást, mivel az öregember volt a haszonélvező, idősek otthonába meg nem akart menni, mert kijelentette kiskoromban is, ő bizony ott akar meghalni - így is lett. Amikor a fürdőben voltam vagy wc-n mindig fülelnem kellett a járókeretre, mikor jön, nehogy megint véletlenül rám nyisson, mert nem látja alul, hogy ég a villany (nem volt kulcs az ajtókhoz). Éjjel volt rá példa, amikor apámmal, vagy amikor éjszakás volt, akkor csak én aludtam, bekukucskált hozzám, és közben rengetegszer esett el, én meg nem bírtam felemelni, tehát szólhattam a szomszédnak, hogy hívja a mentőket, hogy a 80 kilóját felemeljék.

Elismerem, magányos és egyedül volt, a gyereki messze laknak, évente egyszer jöttek látogatóba. Apám meg, mivel pénzt adott néhai nagyanyámnak, hogy felnevelje apámat (nem tehetős, csak ő is szerepet játszott, nagyanyám mindig dolgozott, nem volt eltartva), úgymond hálából halálig gondozta. Mellesleg nagyanyám és apám is undorodtak, utálták őt. Apám látástól vakulásig dolgozott, közben nevelt engem, lehetőség szerint mindent megadott, ennek, főleg a nevelőapa miatt nagyon feszültté vált, plusz ehhez hozzájön a tomboló hormonos tinédzserkor, avagy féktelen érzelmek, az is zavaró, hogy apám levegőt vesz, stb, nem jött ki jól, pedig viszonylag visszafogott voltam, mert tudtam, hogy ideges, de a legkisebb dolgon is felkapta a vizet (soha nem ütött, csak veszekedtünk).

Titokban este sokszor sírtam, utáltam az egészet. Arra is volt példa, hogy a nevelőapa a saját ürülékével kente össze a közlekedőt (padló, ajtó, szekrény, tapéta), amikor össze akarta takarítani, merthogy becsinált út közben. Apám takaríthatta fel, 12 óra munka után.

Ha meg bent arról beszéltem olykor, mennyire gyűlölöm azt az embert, mindig én voltam a rossz, merthogy ő valamennyire a nagyapám, meg szegény bácsi... Ennek a szegény bácsinak ezerszer elmondtuk, szépen, nem szépen, ordítva is már, hogy ne csinálja, mint például ne vizeljen bele a fürdőkádba, ki is írtuk a fürdőbe apámmal, mégis folytatta. Tíz év alatt az a kis sajnálat fokozatosan ment át izzó gyűlöletbe. Máig nem gyűlöltem senkit a világon, csak őt, akivel kénytelen voltam egy fedél alatt lakni, elviselni. Az már igazán mellékes, hogy fürdeni se fürdött, fogat mosni se mosott. Förmedvény ember volt.

Annyira leszívott engem lelkileg, kicsinált, öngyilkossági gondolatok szállingóztak, közben az iskolában is csúfoltak a harmadik osztályban kezdődött rengeteg pattanásos miatt, plusz a súlyom miatt, mert a bánatomat ételbe fojtottam, hogy tényleg gyűlöltem élni, csak kitartottam, mert nem engedtem meg magamnak, hogy az az ember "legyőzzön". Így fogtam fel.

Anyám majdnem egy éve újra része az életemnek, jóban vagyunk (nem együtt élünk, nem is egy városban), amolyan (nekem legalábbis) barátnői viszony. Szerintem, bár tény, ártott azzal, hogy elhagyott, nagyobb kárt okozott a néhai nevelőapa.

Apám szerint nem, és amikor megemlítettem neki ezt, legyintett, hogy dehogyis, nem ezért nem tanultam, voltam depressziós, csak nagyon lusta voltam. Szerintem meg erősen benne volt az az alak is. Mivel a körülményeim rendeződtek, amióta meghalt és elköltöztünk, amióta nem részese az életemnek (csak ennyit akartam, aztán bele kellett törődnöm, csak akkor lesz vége, amikor meghal), már valamelyest szebb az élet, azóta persze ezer más jött, de örülök, hogy nem kell abban a helyzetben élnem. Pszichomókushoz küldözgettek az iskolában, azon kívül is akartak, csak én és apám nem akartuk, mert tényleg, fölösleges, amikor elmondtam neki a gondomat se lettem gazdagabb jó tanáccsal vagy bármivel, mert azon a szavak nem segíthettek, főleg nem azé a fiatal nőé, aki szerint mintha nem is létezne "sötét oldal", csak világos.