Manapság miért fognak rá mindent a birtoklási vágyra? Régen is így volt?

Akkor eszerint nekem is régimódi az értékrendem, mert nekem sem férne bele a folyamatos flörtölgetés, sem a szexchat más személyekkel. Annak a híve vagyok, ha valakinek valami panasza van a másikkal, akkor ossza meg vele, vagy ha nem akarja megoldani a problémát, legyen annyi gerince, hogy vessen véget a kapcsolatnak.

De az eddigi kapcsolataim sajna nem így történtek, ahogy leírtam, tehát kezdem azt hinni, hogy a többségnek nem jelentenek ezek az „értékek” semmit. Magyarán, ha nem alkalmazkodok a mai kor viszontagságaihoz kb. örök magányra vagyok kárhoztatva. Pedig egyáltalán nem vagyok féltékeny típus, sem birtokló, és lehet pont ez vezet az állandó kudarchoz, hogy túlságosan naivan megbízom a másik félben. Szomorúságot kelt bennem az egész téma.

Az elvek az egy dolog. Nekem is vannak. A megcsalás nálam sem fér bele. De csak ha mindkét fél tesz ellene. Sajnos az a tapasztalatom - vagyis észrevételem - hogy az esetek 80%ban a házastárs, legyen nő vagy férfi, kis ujját se mozdítja azért, hogy a párjának jó legyen, és ne jusson eszébe másokkal flörtölgetni.

Könnyü az elvek mögé bújni, és hangoztatni hogy hűségesnek kell lenni. De ha a másiknak vannak vágyai - akkor azt el kell fogadni és kedvében járni vagy legalábbis megpróbálni. Most ezt nem csak a szexre értem, hanem hogy egy nő valóban nő legyen a házasságban. Ne takarító, ne csak anya, hanem nő. És akkor nem fog félremenni. Természetesen ugyanez vonatkozik a férfiakra. M

Nekem ugyan házzaságik nem fajult a dolog, de ettől még megpróbáltam mindig a legjobbat nyújtani. Sosem hoztam fel a sztereotípiákat, hogy most páromnak ezt nekem meg azt kell tennem. A kapcsolataimban egyáltalán nem valltam a fogyasztói társadalom álltal vetett normákat, tehát mindig próbáltam megoldást találni a problémákra. De hát ha a másik nem így gondolkozik, akkor cseszhetem. Persze, a kapcsolatok elején senki sem közli a frankót, hogy Ő igazából nem képes a másikhoz alkalmazkodni, vagy nem azok hajtják amit pl. engem. És ez azért van, mert kellesz a másiknak, de ahogy már nem annyira fényes a kapcsolat vagy valami nehézség adódik, akkor inkább kilép belőle valami általános dumával pl. „Te jobbat érdemelsz nálam”.

De az egésznek a lényege, hogy az emberek nem akarnak felelősséget vállalni a tetteikért, főleg ha az negatív kimenetelüek. Inkább elmenekülnek előle. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom, nem csak a saját károm által, hanem a barátaim elmondása szerint is.

"Kérdem én: megcsalás és nem-megcsalás között nincs élet? A között nem létezik semmi? Értékrend, elvek stb.?"

De van. KÉPMUTATÁSNAK hívják a legtöbb esetben, mert azt mindenki érzi, hogy mi az ami már nincs rendben, csak nem biztos, hogy fel meri vállalni az őszinte véleményét.

Nálam az számít megcsalásnak, ha hülyének néznek, a hibát elfogadom, és meg tudom bocsátani, ha érdemes.

Magammal szemben szigorúbb vagyok, mert nálam előbb történik szakítás mint megcsalás!

Volt már részem mindkettőben és szerintem a megcsalás sokkal rosszabb mint szakítani!

Ha már ide jut a dolog akkor inkább szakítok a lánnyal, semhogy megcsaljam, átverjem, megalázzam őt is, magamat meg főleg.

Értem mire gondolsz, és én is ezen a véleményen vagyok. Tehát vegyük alaoul, hogy nem minden tartozik a barátokra se, még ha alapjában véve szinte mindent meg is osztanak, főképp nem egy ismerősre, akivel max Facebookon tartja az illető a kapcsolatot. Ugyanez vonatkozik arra, ha a problémája van akár az önbizalmával az illetőnek (ami előfurdulhat, hogy én okoztam), akkor ne másba keresse a támogatást, ne közősségi médiákon, chaten, vagy éppen bulikban próbálja azt visszaszerezni mondhatni állatias visszajelzések alapján. De sokaknak derogál az is, hogy önmagukban belássák a hibájukat, és az sem tartom jobbnak, hogy ezt a partnerra vetítik ki, hogy az ő hibájából csinálta azt a dolgot.

Nagyon sok minden döntéseken alapul, ahogy a mások iránti tisztelet is, de sokan áthágják ezt valami egyszerű kifogással, úgy, hogy ők jöjjenek ki belőle jobban. Mondjuk ez nem csak a párkapcsolatokra igaz.

A volt kapcsolatomban én is én jöttem ki a hibás személyként, meg, hogy miért nem tudom megérteni az efféle szükségleteket. Idősebbektől azt kaptam, hogy kompromisszumokat kell kötni... de ez a fajta elfogadás egyáltalán nem tenne hozzá az én boldogságomhoz, de ezt nem önzőségből gondolom így, hanem mint egy normálisnak titulálható „elvárásnak”.

Egyébként nem férfi vagyok, hanem nő, 22 éves.