Csendes, visszahúzódó típusok! Ti hogyan tudtok érvényesülni?

Hát pont így ahogy te: megcsinálom amit kell aztán viszlát.

Sajnos a nagypofájú extrovertált bunkóknak áll a világ, de őszintén, kit érdekel? Ha valami hülye nem ért egyet velem nem állok le vele vitatkozni, megmondom neki hogy "oké" aztán otthagyom.

Amit leírsz úgyis figyelembe kell vennie a tanároknak, azt nem teheti, hogy megbuktat egy amúgy jó dolgozattal. Max szemétkedik és 5-ös helyett 4-est ad, na bumm, nagy dolog. Munkahelyen úgyse azt fogják nézni, hogy na gimi 10. osztályában hányast adott neked az elfogult kcsög tanár irodalomra a második témazárón.

Internetes felületeken általában jobban tudok érvényesülni, ezért oda írom ki véleményeimet, észrevételeimet, de élőben is megtörténhet ez, ha megtalálod a hozzád hasonlók társasági körét, akik ugyanúgy visszahúzódóak és figyelembe vesznek mindenkit. Az osztálytársaid és tanáraid nem a barátaid, velük kényszerszerűen kerülsz össze, de szerencsére nem örökké, sőt, amit ők csinálnak/mondanak minimális kihatással lesznek a későbbi életedre, és valószínűleg 99%-ban el is fogod felejteni, hogy ők valaha léteztek, ahogy én is tettem.

Szia!

Kiskoromban sok problémám volt, családi ügyek, amik kihatottak a benti viselkedésemre is. Depressziós voltam, amihez igénytelenség is társult, és sajnos második vagy harmadikos koromban elkezdtek jönni a pattanások, miközben a többieknek felső tagozatban is hibátlan bőrük volt + a bánatot evésbe fojtottam, ami plusz kilókat hozott. Éveken keresztül beszóltak az osztálytársak, a másik osztályból a gyerekek, akik nem is ismernek. Kaptam az arcomra szavakat, megkaptam már, hogy disznó, hogy minek születtem meg, ami nekik jólesett.

Mindig is vágytam barátokra, de anno óvodában se találtam meg a közös hangot. Mondhatni, hogy komolyabb voltam a többieknél. Nem tudtam beilleszkedni, én már akkor is inkább a világ dolgiról beszélgettem az óvónénikkel, már amennyire akkoriban tudtam, és imádtam-imádom a meséket, mégsem tudtam "mit kezdeni" a többiekkel. Hamis barátok pedig nem kellenek, máig úgy vagyok, hogy jobb egyedül, mintsem rossz társaságban.

Kevés barátom van, mára sajnos csak egy, vele is csak évente egyszer találkozunk a távolság és a tanulmányok miatt. Alapból én olyan vagyok, aki imád csacsogni, beszélgetni, de csak azokkal, akik vevők erre. Pl: a házi segítségnyújtásban a nő, aki mellé aznap beosztottak, az egész napot végigbeszéltük, úgy "megtaláltuk egymást". Ellenben a másik hsg-s nő nem "igényli", és nem is lehet vele igazán beszélgetni, más valakihez pedig két évnyi keddi gyakorlat kellett, hogy elviccelődjünk.

Mivel az előbb írtból kevés van, a csendes, visszahúzódó típusban vagyok, és ez utóbbi így is van. Tényleg visszahúzódó vagyok, mert csak a számomra fontosak körében oldódok fel igazán.

Egyébként meg mindenki megtalál. Általánosban, első és a mostani szakiskolámban, a gyakorlati helyeken is megtaláltak azok, akik ki szeretnék önteni a szívüket, mert szimpatikusnak tartanak, vagy én nem tudom... mindenesetre egész életemben így volt, hogy akinek lelki nyomora van, az megtalál anélkül, hogy keresném vagy ő keresne.

Átlagosságban pedig, régen is így volt, ott voltam, aztán mégsem. Általános iskolában konkrét eset volt arra, hogy az osztálylétszám ellenőrzésnél (harmadik vagy negyedik óra) mondták az én nevemet, mint hiányzó, pedig ott ültem a padban. Nem vettek észre, azt mondták, olyan csöndes voltam. Egyszerre volt vicces és elszomorító.

Szerintem én alapból nem ilyennek születtem, aszociálisnak, csak az évek során azzá váltam, ezért nem tudtam sokáig mit kezdeni különböző helyzetekkel, közben az empátiám mindig is adott volt. Ez mára a választott, de nem ebben elhelyezkedni kívánt szakmám miatt, és az iskola miatt, amibe kerültem (mostani), megváltozott a helyzet. Van még mit csiszolni, de már normálisabb vagyok mint amilyen voltam anno. Éveken szociális fóbiám volt, ezen segített sokat.

18/l

Detto ugyanez vagyok, mondjuk én épp, hogy egyetemen érzem magam eddig a legjobban, itt mindenki megkapja az üzeneteket a fontosabb dolgokról és nem vettem észre, hogy a tanároknak lennének kedvenceik, mint gimiben meg általános iskolában. De amúgy a gimis éveimet végigszenvedtem az ilyen tanárok miatt, több olyan is volt köztük, aki rám szállt emiatt és gúnyolódtak azon, hogy csendes vagyok meg hogy kerülöm a "szereplést" és ha felszólítanak órán vagy kihívnak felelni, próbálok minél tömörebben fogalmazni. Volt egy tanárom (ez már érettségi után volt, technikusin), aki arra hivatkozva akart megbuktatni, hogy ha eljutok odáig, hogy vizsgázok a tantárgyából, úgyse fogják hallani a vizsgáztatók, amit mondok és úgyis megbuktatnak majd emiatt :DD Illetve ugyanennek a tanárnak volt az a hobbija is, hogy ha feltett egy kérdést az osztálynak, 90%-ban engem szólított fel, hogy válaszoljak rá és hiába beszéltem normális hangerővel, többször is visszakérdezett, hogy "Miii??? Mit mondtál????", meg néha odaszólt olyanokat, hogy még a padtársam se hallja, amit ott "motyogok" magamban.

Mióta egyetemre járok, még a közérzetem is sokkal jobb, mint régebben, tök jó, hogy itt úgy tudok tanulni, hogy közben senki sem b4szogat egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek. A kisebb csoportos órákon mondjuk szólítgatnak fel néha a tanárok, de még ott se szólt be soha egyik tanár sem, hogy nem lenne érthető, amit mondok.