Erdemes tovabbra is pszichologushoz jarnom?

Szia!

Én pszichológus vagyok, és nagyon őszintén fogok neked válaszolni: azok az emberek, akiket gyermekkorukban folyamatosan érzelmileg és/vagy fizikailag bántalmaztak, rendkívül érzékenyek a személyes kontrollra. A bántalmazott személy a bántalmazást követően is a tanult tehetetlenség állapotában marad: többnyire visszahúzódó, hiszékeny és túlkompenzáló- egyszerre függ túlságosan (szubmasszívan) a környezete visszajelzéseitől és utasítja el annak minden közvetlen beavatkozását az életére nézve. Ez a kettőség egy tanult viselkedés, amely a törékeny belső személyiséget védi. Szakmai körökben téves coping mechanizmusnak is nevezzük. Nálad ez a rossz megküzdési stratégia tünetet generál, amitől szenvedsz. Mivel gyerekkorodban nagyon pici mozgástered volt, amiből képtelen voltál (gyakorlatilag nem volt eszközöd hozzá) kitörni, nagyon érzékeny és visszautasító vagy a kontroll/autoriter személyekkel/helyzetekkel kapcsolatban, miközben úgy védekezel, hogy a saját életed felett is folyamatosan elveszted a kontrollt. Úgy gondolom, ennek a részbeni felismerése vezetett téged ahhoz, hogy felkeress egy szakembert, ez pedig egy nagyon tiszteletreméltó és fontos lépés. A következő lépcsőfok az lesz, hogy el kell ismerned a terapeutád rád vonatkozó kontroll cselekvéseit: az ő feladata nem az, hogy bántalmazzon és újra beszorítson a sarokba: Ő egy eszköz a Te gyógyulásodban, és addig nyújt neked külső kontrollt, míg nem stabilizálódik a téves védekező viselkedésed, és el nem kezd az igazi Éned érni és kitárulkozni. Ha ez megtörténik, és mártírkodás helyett hajlandó leszel elég bátor lenni és szembenézni a legkutyaszorítóbb szitukkal is, -és nem tojsz be attól, hogy újra elveszíted a gyeplőt-akkor képes leszel benne egyrészt felismerni a kontroll személy helyett a partnert és elindulni a VEZETETT gyógyulás útján. Én nem ismerem a terapeutádat, de nagyon sokallom a pénzt: menj el ambulánsan, lehetőleg fiatal pszichológusokhoz, Ők alaposak és lelkesek. Ugyanakkor látatlanban is támogatom a viselkedésterápia melletti csoportterápiákon való részvétel javaslatát: a lelkünk alapvetően empatikus, érző lényekké tesz minket. Mind sírunk, nevetünk, toporzékolunk. Mindannyian szenvedünk ha bántanak; csoportban nagyon sokat segít mások életútjának és küzdelmeinek a megismerése- a lélek is gyógyul azzal, hogy valamelyik székről egy szimpatikus személynek nagyon hasonló érzései, gondolatai vannak a világról, mint nekünk. Ráadásul kiváló barátkereső fórum is.:) Az esetedet nem ismerem, de a gyógyulás hosszú folyamat lesz:akár 2-5 év is.. Érdemes a csoport és egyéni kezelések mellett naplót vezetned és rájönnöd, hogy ki is vagy te igazán:mi érdekel, mit szeretsz, hol tartasz és hova szeretnél eljutni. Fontos, hogy feldolgozd a múltat, de emellett képes legyél távoli és örömteli célokat is megfogalmazni. Rajzolj, sportolj, improzz, csatlakozz csoportokhoz, kezdeményezésekhez- építsd magad, mozdulj ki abból a láthatatlan kis kockából amibe olyan régóta bele vagy már ragadva és élj. Legyél bohóc, legyél boldog, mert ez a legszebb bátorság! És nincs olyan, hogy teljesen-ezt a jelzőt felejtsd el. Kicsit van. De kicsit boldogabbnak lenni, kicsit elégedettebbnek lenni is már igazán nagy szabadság! Mindennek fényében azt tanácsolom neked, hogy bárhogyan is döntesz, légy bátor és válaszd a nehezebb utat. Tudod, édesebb a végén a gyümölcs.. És engedd a szakembernek, hogy szakember legyen, ha már fizetsz érte:)