Minálunk gyakran elsikkadnak a (talán csak feltételezett) tehetségek?

Erre Szerb Antal az akit idézi érdemes szerintem:

"A kis szobrászból talán nem lesz semmi, örök éhezés talán a sorsa és ki tudja, mi. És mégis hódító, csak a hadserege hiányzik, >>csak jószerencse, semmi más<<. Az életútja mégis felfelé menő út, ha el is pusztul felfelé menet."

Ha van időd olvasd el az Utas és holdvilágot, részben arról szól amivel kapcsolatban érdeklődtél, másrészről pedig szerintem az egyik legértékesebb irodalmi műalkotás ami valaha is megszületett magyar nyelven.

Azt hiszem egy tehetség, ha valóban tehetségről beszélünk és nem valami másról nem tud igazán elsikkadni – legfeljebb nem valósítja meg önmagát vagy nem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket. Eszembe is jutott erre egy nagyon jó példa: [link] De úgy gondolom a művészetben betöltött szerepe akkor is ugyanolyan fontos, esetleg nem lesz ismert annyira széles körben, viszont akik ismerik azok közül biztosan lesz legalább egyvalaki aki élvezni fogja. Igazából nagy művésznek lenni különleges dolog, nem annyira sokmindenkinek lehet benne része mint ahogyan azt elsőre gondolhatnánk. Egy zenész akkor is zenész, ha éppenséggel nem sikerült még aranylemezt készítenie, egy festő vagy fotóművész akkor is festő vagy fotóművész, ha soha nem hívták még meg Lille-be a nemzetközi biennáléra. Aki művész az művész egész életében, addig ameddig meg nem hal, még akkor is ha sohasem sikerült olyasmit létrehoznia amivel sok embert elkápráztatott. A tehetség és a művészet belső indíttatás, nem feltétlenül kell összekötni a materiális világ elvárásaival, ha nem is manifesztálódik kellőképpen attól az még ott van és ugyanolyan értéket képez, legalábbis az egyén számára.