Azok, akiknek nagyon szoros volt egy családtagjukkal, rokonukkal, barátukkal, stb. a viszonyuk, de később ez a viszony olyannyira megromlott, hogy annyira utálják egymást, hogy egy légtérben nem tudnak megmaradni: azok hogy dolgozták ezt fel?

Nekem is van ilyen családtagom, és olyan iskolatársam is, akivel 15 éven keresztül egy suliba jártunk, padtársak voltunk, de már nem is köszönünk egymásnak.

Én nem akarok velük kibékülni, meg semmi, csak (nem tudom, hogy miért) fusztrál ez a dolog.

Nekem is van ilyen családtagom, a nagynéném.

Én a gyerekkorom nagyrészét nála töltöttem, egész nyári szünetben ott voltam (szintén amiatt, mint te, dolgoztak a szüleim). Vele nagyon szerettem lenni, tényleg, varázslatos évek voltak ezek, még így is jó rá visszaemlékezni.

Akkor romlott meg a kapcsolat amikor neki gyereke született (unokatesóm született). Félre értés ne essék, nem azt vártam volna el tőle, hogy a gyereke elé helyezzen, de ott nagyon megromlott valami. Amikor a gyereke megszületett, akkor megváltozott az a hangulat, az a felszabadultság, ami egykor volt. Emlékszem, már nem is játszott velem utána soha, mert nehogy a gyerek felkeljen, meg fáradt is volt. Középiskolába kerültem, kollégiumba. Én mindig felhívtam őket, hogy vannak, stb. de ők sose. Éreztem, hogy ez egy nagyon egyoldalú kapcsolat, ezért aztán egy idő után már nem kerestem őket.

Nyilván hétvégente, amikor hazamentem, akkor tolta azt a szöveget, hogy én miért nem hívtam fel.

Amikor én voltam terhes (28 voltam ekkor), akkor felkeresett, hogy menjek hozzá. Megörültem neki. Amikor odaértem, akkor derült ki, hogy egyébként csak arra kellettem, hogy elvigyem őt kocsival, mert nagybevásárlást akar csinálni. De ami a legrosszabb és legkiábrándítóbb volt: az a depressziós, unott, utálkozós hangulat volt, ami őt körbevette. Akárhányszor felmentem, az az utálatos viselkedés fogadott, mindenkit kibeszélt, és folyamatosan arról beszélt, hogy ő hogyan ölné meg magát. Nekem ez akkor 8 hónapos terhesen rohadtul nem hiányzott, hogy ilyeneket beszél. Amikor már minden perces voltam, felhívott, hogy ki akar menni a piacra. Dühös voltam valami miatt, és rávágtam, hogy én nem megyek sehova, alapból rosszul érzem magam, hagyjon engem békén, ugráltasson valaki mást. Erre letette a telefont. Sose kérdezte meg, hogy hogy vagyok, sose érdekelte, mi van velem, csak menjek el vele a piacra, meg hallgassam meg a depressziós szövegeit. Aznap szültem meg a gyermekemet. A férjem nem tudott róla, hogy haragszik rám, a piacos dolog miatt, és őt is értesítette a hírről, hogy megszületett a pici. Erre csak annyit mondott: "Szorult volna belé!" De így. Azóta nem beszéltünk.

Rühellem őt, ezért a mondatáért, meg a kihasználásért, de én voltam az a hülye, aki hagyta, hogy kihasználják.

Igazából engem is bánt a dolog, mert tényleg hálás vagyok érte, hogy boldoggá tette a gyerekkoromat, de ezek után már nem hiszem, hogy valaha is tudok hozzá úgy viszonyulni, mint régen.