Hogyan dolgozzam fel, hogy életem álmát nem érhetem el, és összetört a világom?

Nem tudok tovább küzdeni. Vagyis tudnék, de nincs értelme.

Röviden a sztori: profi sportoló akartam lenni (most mindegy a sportág).

De akárhogy küzdöttem, akármennyit áldoztam rá, akármennyit edzettem pluszban, szó szerint BÁRMIT csinálhattam, nem hozta a várt eredményt. És ha egy embernek nincs sikerélménye, kiég. 8 évig MINDENT beletettem hogy elérjem az álmaim...

De nehéz döntést hoztam; az energiát, lelkesedést, munkát, amit a heti 7 edzésbe és 2 meccsbe teszek, inkább olyanra fordítom, aminek lesz eredménye is. A tanulás olyan, hogy amit beleteszel, azt vissza is kapod. Úgy döntöttem elkezdek dolgozni abban a szakmában amit most megszerzek, mellette képzem magam.

Egyrészt felszabadító gondolat, hogy mostantól nem hiába fogok küzdeni, mert minden belefektetett percem megtérül, másrészt vannak kétségeim.

A sportágam eléggé sok (pillanatnyi, nem hosszútávú) sikerélményt adott. Mivel tudnám helyettesíteni? Egyáltalan szakadjak el tőle, és teljesen mást próbáljak, vagy ugyanezt csak alacsonyabb szinten?

Kicsit felborulna a világom. Az edzés a "nap fénypontjaként" beállította a napirendemet is: suli-tanulás-edzés-edzés kipihenése. Viszont nem tudom elképzelni hogy mondjuk munka után van egy szabad délutánom, amit csak órák hosszat tanulással töltsek. Van barátom, de hétköznap nem ér rá. Mit lehet csinálni tanuálson és edzésen kívűl délután?:(

Hogy dolgozzam fel a lelkemben azt a gyászhoz hasonló érzést ami (ki merem mondani) gyakran depressziós tüneteket okoz? Hogy dolgozzam fel hogy elcsesztem 20 évem, és gyötör a mi lett volna ha... (előbb észhez térek, többet tanulok, stb) érzés?

Akinek volt hasonló, mesélje el nekem mit csinált, minden segítő szándékot szívesen fogadok. Bunkózást nem kérek.