Lesz ez valamikor jobb?

Nem találom a helyem sehol, akivel lehetett megszakítottam a kapcsolatom, úgy érzem nem vagyok méltó arra, hogy törődjenek velem és nem tudok adni semmit semmilyen kapcsolatba. Egyik nap egész jól vagyok, motivált, a másik nap már teljesen az ellentéte. Nincs semmihez kedvem, nem látom a jövőmet, nincs kedvem semmiért tenni. Úgy érzem az egyetem(is) tönkretett, már harmadjára járom ugyanazt az évet (először nem bírtam már érzelmileg, másodszor meg nem volt anyagi keretem), nagyon összetört, és mégis azt érzem, hogy ezt kell csináljam, közben meg teljesen tönkreteszem magam, annyira stresszelek mindenen. Nem nagyon hitt bennem soha senki. Napról napra ilyen érzések keringenek bennem. Nem fogom soha semmire vinni, nem lesz soha senkim és teljesen értelmetlen az életem, félek az emberektől(apám miatt, sokszor megalázott, sosem szeretett, anyám sem állt ki mellettem soha) ez nagyon meglátszik, nem tudok új kapcsolatokat kialakítani, van aki ezt megérzi(pl. egyes férfi tanáraim) és élvezi, hogy kínozhat. Mi lehet erre a megoldás? Adjam fel az egészet? Egész életemben szenvedni fogok?