Másnak is megfoghatatlan, hogyan kell magunkat szeretni? Miért fontos ez?

Sokáig megfoghatatlan volt nekem is, de azt hiszem kezdek ráérezni. Nekem 2 problémám volt magammal nagyon sokáig. Az egyik az volt, hogy undorodtam magamtól, a másik (részben ebből fakadt) pedig az, hogy sokat kattogtam azon, hogy vajon elég jó vagyok-e másoknak. Ez tipikusan abban nyilvánult meg amikor magamról kellett mesélnem vagy csak beszélgetnem kellett valakivel. Mindig ott voltak a kételyek a fejemben, hogy vajon mit fog gondolni a másik arról amit mondok, mivan ha nem leszek neki szimpatikus a mondandóm alapján.

Aztán kemény munkával, de már elmondhatom, hogy nagyjából szeretem (/tisztelem) magamat és azóta megszűntek ezek a kételyek is amikor beszélgetek másokkal. Tisztában vagyok az erősségeimmel és a gyengeségeimmel és már nem szégyenlem magamat az utóbbiak miatt.

Aztán hogy ez hogyan kapcsolódik önmagam szeretéhez azt nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, hogy azért van itt egy erős összefüggés.

Nehéz ezt megmagyarázni, mert régen úgy voltam, hogy az ilyen "szeresd önmagad" és hasonló szövegek csak üres sablonok. Pedig egyszerűen igazak.

Az önismeret a kulcs, ha ismered önmagad és tisztában vagy a képességeiddel, adottságaiddal, akkor tudni fogod azt is hogyan szeresd önmagad.

Nekem ez mindig természetes volt. Kit szeressek, ha magamat nem?

Még Jézus is ezt mondta: "Szeresd felebarátodat, mint magadat." Vagyis természetesnek vette, hogy az ember szereti önmagát.

#6 vagyok.

Szeretem magamat, vagyis szeretek jót tenni magammal, szeretem jól érezni magam a bőrömben. Igyekszem megadni testemnek és lelkemnek, ami jót tesz neki és jól esik neki.

Megértő vagyok testi és lelki gyengeségeimmel szemben.

Idegen tőlem a mártírkodás és az öncélú szenvedés keresése.