Már semmit sem tehetek, igaz?

Mindig nagyon szerettem volna színész-énekesnő vagy szinkronszínész lenni. Gyerekkoromtól kezdve szavalóversenyekre jártam, minden darabban szerepeltem, még a városi színjátszó szakkörbe is eljártam. Emellett zongoráztam és magánénekeltem zeneiskolai szinten, valamint kórusba is eljártam. Emiatt nem romlottak az eredményeim, majdnem végig kitűnő voltam és kitűnőre is érettségiztem.

Mégsem engedték, hogy az SZFF-re jelentkezzek, mert polgári foglalkozás kell, abból fogok megélni. Én pedig jó gyereke akartam lenni a szüleimnek, és engedelmeskedtem.

Magyar szakos tanár lettem. A vágyat valahogy elcsendesítettem magamban, csak iskolai rendezvényeken éneklek, illetve az iskolai műsorokat rendezem és mondom fel, ha rádiós műsorról van szó.

Egy darabig próbálkoztam kisebb rádióknál is, de mindig rövid ideig, mert kb kihalásos alapon működik és összeegyeztetni se tudtam.

Mostanában viszont egyre jobban fáj, hogy lemaradtam az álmomról. 38 éves vagyok, szinkronszínész casting is max 20 éves korig van. Tele a szakma ott megöregedett profikkal, nem 40 évesen válogatják be őket.

Borzasztóan mar belülről, hogy erről én már örökre lemaradtam. Még csak azt sem tudom, hogy jó lettem volna-e, mert meg sem próbálhattam.