Betöltöttem a 28. életévemet, és egy világ össze omlott bennem, hogy lassan 30 vagyok, azaz letelt az ifjúságom fele. Nem vagyok, már 18 éves hamvas fiú... Hogyan dolgozzam, ezt fel, hogy ennyire ro gyorsan telik a fejem felett az a rohadt idő?

Ha tényleg becsülettel belegondol az ember, akkor csak a test öregszik. Te soha. Alkalmazkodsz, és egyre jobban, de belül teljesen nyilvánvaló egy egész addigi élet tökéletes folytonossága, amiben te végig te voltál, semmi mély átalakulás nem történt. Még ha megélted a transzcendenciát valahogy, nyilván a magad személyes módján tetted, végig te voltál te, és az is maradtál. Ez nem egy érzés vagy önmagadra tekintés, és nem is a mechatronikán edzett gondolkodás reflexválasza arra, hogy mi az "éntudat" egy komplex megfejtőautomata szemszögéből. Ezeket a dolgokat eredendően hiányosan tudjuk vizsgálni tudományos kísérletekkel, inkább csak arra tudsz támaszkodni, amit magadba mélyedve találsz, amikor lenyugszol egy időre és csak magadat hagyod a figyelmed fókuszában maradni. Nem akarok spoilerezni, de néha egészen mély a nyúl ürege már ilyen egybites belső munkában is, csak legyen, aki nekiáll pótcselekvések helyett ilyenekkel időzni.

Tehát a belső fiatalság adott.

A gyorsan eltelt múlt önmagában nagy közös élményünk, beláthatóan illúzió, rögtön azért is, mert kapásból számtalan olyan emléked van, amiben nem akart telni az idő, tökéletesen elutasítottad a helyzetedet, mégis várnod kellett, hogy túljuthass rajta. Az időérzékelésünk ilyen. Az emlékezetnek pedig nincs szüksége arra, hogy hosszasan ecsetelje, hogy is volt az annak idején. Ha egy az egyben egy felvételt néznél, látnád, hogy akkor is csak a maga módján cammogott el egy óra.

Unalomban alig akar telni az idő, főleg ha még fáradt és letört is közben az ember. Azt megélni olyan, mintha magadat büntetnéd (minek mentél oda ugye...) Amikor szárnyalsz valamiben, alkotó módban, tökéletes mozdulatokkal, gyakorlottan űzöd, amit szeretsz, akkor pillanatok alatt rád fog esteledni, és csak azért hiszed el, hogy hosszú-hosszú órákon át toltad, mert van eredménye bőségesen, és mert a fáradtság is elővesz akkor már rendesen. A kettő közt is az dönt, mennyire jól strukturálod az időt. Teljesen mindegy, ha pótcselekvésekkel is, a lényeg, hogy ne szenvedj, és eltelik az idő.

A "fejed felett" akkor telik gyorsan az idő, ha nem látod kellő eredményét a befektetett munkának, vagy ha túl keveset fektettél be, és értelemszerűen a nagy büdös semmi mered rád jutalomként. És persze ha igazságtalan volt az élet, nem is igazán tudtál úrrá lenni a sorsodon, mert mintha valahogy mindig másét építetted volna, akkor se nagyon lehet egy jól tagolt sztorit összedobni belőle, főleg nem olyat, ami megszámlálhatatlan kis résztörténetet is tartogat, amik mind-mind taníthatnak valamit a fiatalabbaknak, főleg az egész eddigi történet kontextusába helyezve.

Ha az az alkat vagy, aki profitnak észleli, hogy élhet bele a nagyvilágba, nem kerget álmokat, nem ér el célokat, nem is nagyon ötletel, hogy mi a bánat kellene az eggyel jobb egyensúlyhoz, akkor nincs igazán baj, nem okozhat gondot elviselni, hogy ezt aratod épp. Egyébként sincs igazán baj, tényleg fiatal vagy, rengeteg időd van óriási átalakulásokra a fejbeli eszköztáradban, miközben nyilván ugyanaz maradsz, legfeljebb ügyesebben veszel pár olyan akadályt, ami ma egyenesen rettenetesnek hat.

Most kattant be az a fokozat, hogy eldöntheted. Tényleg összeállt a kép, nem ilyen "mások mondják" cucc a sarokban.

Én 30+ os vagyok, kiéltem magam a 20-as éveimben, és nem olyan nagy szám, mint sokan gondolják.

Speciel én imádok idősebb lenni, és jól esik az esti nyugi, egy jó könyvel, vagy filmezéssel.

A fene akarna mai fiatal lenni, instázással, tik tok ozással, meg a sok baromsággal, amit a mai fiatalok társadalmilag elvárnak egymástól.