26 éves nő mint boncmester?

Le a kalappal, hogy ezt csinálod, én nem tudnám ffi létemre 😅.

Nekem nem lenne érdekesség, inkább a negatív oldalait látom, amiket te is írtál, szagok, stb...

(A válaszod elolvasása előtt:)

Én azt gondolom, hogy mindenki maga tudja, hogy hol vannak a határai, mi az, amit szívesen csinálna, és mit bír el a gyomra. Én például sebész sem tudnék lenni, nekem az már túl bizarr, hogy én egy élő testben vagdossak, miközben lehet, hogy az illető élete múlik rajtam. Mások meg simán csinálják, és szeretik csinálni. Vagy például: sokáig pszichológiát akartam másoddiplomaként tanulni. De belegondoltam, hogy pszichológusként engem egy hét alatt földbe döngölne az a munka. Én magam lennék lelki roncs a sok tönkrement életet látva. Más meg évtizedeken át csinálja, és boldog, kiegyensúlyozott ember.

De napestig sorolhatnám a példákat.

Ha mondjuk máshol találkozunk, és az ismerkedés során mondod, hogy ez a szakmád, az biztos, hogy meglepődnék, mert nem egy szokványos szakma, de semmi rosszat, vagy abnormálisat nem gondolnék rólad. Csak... nem biztos, hogy én lennék a megfelelő partner a munkában történtek elmesélésére. De ha ez nem zavarna, semmi akadálya nem lenne az ismerkedésnek. (Mondjuk a gyakorlatban legfeljebb csak barátságnak, mert van barátnőm, de mondjuk ha barátnőmről kiderült volna, hogy ez a munkája, nem riadtam volna meg tőle.)

(A #14. válaszod elolvasása után:)

Sajnos az emberek szeretnek címkézni és ítélkezni. Aki már valami szokatlan (és nem túl "menő") dolgot szeret csinálni, az tutibiztos beteg, elmeháborodott, perverz, stb. Ha ez megnyugtat, engem sokan már azért is hülyének néztek, mert érdekelt a kínai írás, és elkezdtem tanulgatni. Az emberek szeretnek ítélkezni, de nem szeretnek gondolkozni, és megismerni. Mert azt nehéz. Ítélkezni meg könnyű, és attól többnek érzik magukat. (Nyilván akinek nem inge...)

Az, hogy sajnálatos módon sokakhoz - pl. barátnőmhöz - hasonlóan neked swem saját döntésed volt a továbbtanulás, az egyrészt felháborító (az ilyenen mindig ki tudok akadni... sokszor ezzel a teljes életét el lehet barmolni a gyereknek), másrészt viszont örülök, hogy te is utána merted megtalálni a saját utadat.

A halál pedig egy hatalmas nagy tabu a kultúránkban. Pedig közvetetten napi szinten találkozunk vele. Nincs olyan nap, hogy a híradóban ne sorolnának fel egy pár kiemelt halálesetet. A kórházsorozatok még mindig jócskán népszerűek, ott pedig majdnem mindegyik részben jelen van a halál. De pl. a Helyszínelők is egy elég népszerű sorozat, ott is minden rész egy halállal kezdődik. Vagy akár az összes krimi, meg a legtöbb akciófilm. Napi szinten találkozunk vele, de mégis tabu. Emiatt is éreznek egyesek antipátiát azokkal, akik mernek ezzel behatóbban foglalkozni.

Az, hogy az ember mit hogy bír lelkileg, az meg az adott személyiségtől, és a módszereitől függ.

Ami pedig azt illeti: persze, hogy van egy rejtélyes és érdekes oldala is, hiszen az, hogy ki miben halt meg, az is egyfajta nyomozás. Egy rejtélynek a megoldása. Oké, vannak egyszerűbb esetek is, de akadnak jóval összetettebbek is.

Én biztos, hogy alkalmatlan lennék erre a szakmára, de örülök, hogy neked tetszik, és hogy megtaláltad az utadat! :-)