Lettèl már demotivált?

Engem még régen a középiskola volt az ami demotivált. Mindig is rossz voltam a frontális tanulásban és őszintén untam a legtöbb órát, ráadásul fogalmam se volt hogy mit akarok csinálni a jövőben és féltem hogy ugyanolyan kínzás lesz mint amilyen végigülni egy középsulis napot.

A kiút nekem a törekvés a jobb fele volt. Ugyan nem tudtam hogy mi akarok lenni, de voltak dolgok amiket szerettem és olyan szakot választottam aminél sok opcióm marad. Végül rákaptam pár programozós tárgy után a programozásra és akkor elkezdtem afelé haladni és szép lassan egyre motiváltabb tudtam lenni.

Életem első maratonjára a legnagyobb motivációval készültem fel, az 1 éves felkészülés alatt 2 edzést hagytam ki összesen.

Amikor elkezdtem készülni a másodikra, már nem volt semmilyen motivációm, végül abbahagytam azóta a futást :D

Folyamatos zaklatás a környezetemtől úgy, hogy a változást tőlem várják.

- Volt tanárok (kevés fizetés miatt ostorozzák a volt diákokat.)

-Üzletek dolgozói (bejelentik azt, hogy nem megfelelő magatartást szoktak alkalmazni kedves vevőikkel szemben, de egy év múlva is ezt tárgyaljuk, hogy: oké, ez a téma, amiről fontos beszélni)

-Idős szomszédok kevés nyugdíjjal, de tágas rokonsággal a közelükben élőket zaklatják rendszerint.

- Az ember családtagjai lusták, motiválatlanok, nagyképűek, de a sikeres élethez nem ez kell.

-Rengeteg pasi jelentkezik az ember kegyeiért, aztán minden kifogást kitalálnak, hogy miért nem jó az ember, majd mikor egyedül is boldog, akkor megsértődnek, ha kapnak egy: NEM-et.

-Toxikus munkahelyen kell dolgozni, ahol bogarak, rágcsálók is jelen vannak, de a tárgyalások a fizetések miatt zajlanak, ahol keveset, ha emelnek, de olyan létszámmal és körülményekkel, hogy örülhet az ember, ha inkább másfele nézelődik.

Két alkalom ugrott be, mindkettő viszonylag friss:

-hobbiból sportoltam. A visszajelzések alapján ügyes is voltam, én is úgy éreztem, élveztem is, és rövid idő alatt sokat is fejlődtem. Aztán jött egy időszak, amikor úgy összejöttek a dolgok, hogy a heti 2-3 alkalom helyett csak 1 sikerült, az is elég passzentosan, mert nekem nem túl kedvező időkben tudtam volna menni.

Az edzőmnek ez pedig nem tetszett, mert versenyekre szeretett volna küldeni (ez csak később derült ki), de ugye így nem lehetett. Onnantól kezdve meg teljesen rám szállt, bármit csináltam, rossz volt, állandóan beszólogatott, vállalhatatlan stílusban, rosszmájú megjegyzéseket eregetett, és még sorolhatnám.

Ezzel meg teljesen elvette a kedvem a sporttól, a motivációm, hogy fejlődni akarjak, vagy, hogy egyáltalán bármi közöm legyen hozzá, a sporthoz. Utólag gondoltam rá, hogy lehet, ez volt az ő módja arra, hogy elérje, többször menjek, de nagyon az ellentettje történt.

-a másik pedig a kötelező szakmai gyakorlatom helye körül volt. Volt egy, ami hónapokig szinte teljesen fix volt, emailben már sokat egyeztettünk is, és olyan helyen lett volna, ami nekem bakancslistás. De az utolsó pillanatban visszamondták.. először majdnem sírni tudtam volna, el is ment a kedvem az egésztől, viszont amint túllendültem rajta, jött a pánik, hogy akkor hogyan tovább. 2 hónapon keresztül jöttek a kudarcok, nulla reakciók, emaileket írtam, telefonáltam, interjúra is bejutottam, de az utóbbin pl. csak a hitegetés maradt a végére, még bele is keverték magukat a hazudozásba.

Na, ott viszont az a cseppnyi motiváció is elúszott. Se kapcsolatrendszerem nem volt, se az egyetem nem segített, és ott voltam a szemeszter előtt pár héttel, gyakorlati hely nélkül. Aztán már semmi kedvem nem volt semmihez sem, de valami csoda folytán mégis lett gyakhelyem, és a végére minden remekül alakult. Csak az az érzelmi hullámvasút nem kellett volna oda-