Elégedett vagy az életeddel? Ha nem, miért nem változtatsz?

Próbálok tenni a céljaimért és nem tudok valós, elérhető alternatíváról, ami meggyorsítaná az elérést.

A környezetem meg az élethelyzetem akadályozott leginkább eddig.

Mutass nekem valakit, aki elégedett az életével. Az ember egyfolytában haladni, mozogni, fejlődni akar. A stagnálás maga a halál. Aki a csúcson van, annak a legrosszabb,

"szomorú ember az,aki felért a csúcsra,

mert lefelé vezet onnan minden útja."

Nálam ez érdekesen alakul.

Egyfelől sikeres vagyok, mert azt tanulok egyetemen amit szeretek, egész jó eredményekkel. Támogatnak ugyan, de rajtavagyok a munkakeresésen. Szakma-karrier oldalon sosem voltam olyan aki nem mer változtatni ha rossz neki, suli előtt dolgoztam. Volt ahonnan 1 műszak után kiléptem, addig mentem míg nem találtam egy helyet, ahol -ugyan nem volt minden meseszerű- de megadták az alapvető tiszteltetet és gyomorgörccsel jártam be, hanem örömmel. Tervben van egyetem után hogy Svájcban fogok dolgozni, ha megtalálom a helyem akkor esetleg végleg ott is maradnék, szóval tele vagyok tervekkel és álmokkal.

Másrészt viszont olyan dolgok miatt amit itt nem részleteznék, volt egy depressziós korszakom. Sosem voltam jóban a súlyommal, mindig ugrált 10 kilókat, de ott a +10-hez feljött még +20. A lelkem kezd rendbejönni, de a súlyom 97-8 kiló között stagnál. Ugyanis mozogni mindig is imádtam (nagyon sokat), de a kajánál jobb barátom sosem volt. Ha magányos, szomorú, stresszes vagyok , eszem. És amikor az ember annyira depressziós hogy napokig nem fürdik, és komolyan elgondolkozik hogy véget vessen az életének, az bizony egy komoly stresszhelyzet… Ráadásul mivel nem anorexiás lettem, nem fogytam 20 kilót hanem híztam, így senki nem volt aki megértsen, “sajnáljon”, empatizáljon velem és segítsen. Csak egy dagadék voltam a párom, barátaim és a saját családom szemében is, aki ellustult, elhagyta magát, és a “nem viszlek el burger kingbe, nem kell az már neked”, meg a “helyedben nem tennék cukrot a kávémba” tanácsokon kívül semmit nem kaptam. Ettől mégmagányosabbnak éreztem magam, mégjobban azt éreztem hogy a kaján kívül senkim és semmim nincs, de ezt az egyetlen örömöt már megosztani sem tudom senkivel mert titkolnom kell, különben kapom a savat. Na ez a múlt. Ezzel a lelki állapottal -amiből már kezdek kikecmeregni- itt állok közel 100 kilósan.

Próbáltam belőle kilépni. Elmentem egy dietetikushoz, mikor még dolgoztam napi 12 órát, utána másfél óra kemény edzés (nem minden nap, mondjuk minden másnap volt ilyen kemény, hétvégéket belevéve). Mellette IR, pcos van. Kórházi ápoló voltam, az ottani dietetikushoz mentem. Mindent elmondtam neki, jól megtanácsolt, 2 nap mulva szóról szóra elkezdtem betartani. Az az 1500 kcal amit ehettem, nem hazudok, a reggel 5-től este 10-ig tartó napomon délután 1-ig tartott. Beszéltem vele, és látszott rajta az őszinte meglepődés, hogy egy felnőtt, dolgozó-sportoló nő cukoranyagcsere-zavarral éhezik egy óvodás kalóriaszükségletével. “Őőőő, hát akkor egyél több rostot”. Na itt voltam úgy vele hogy kösszépen, nagy segítség vagy…

Utána sajnos az egyetemi élettel, magánnyal és maradék depresszióval járó stressz egy csúnya, hányingeres refluxot adott nekem. Hónapok óta csak olyan ételeket tudok enni, amit kívánok. Ez nem feltétlen jelent egészségeset (pl rizskását nagyon sokat eszem), de ez kell hogy ne a wc-n töltsek egy 2 órás vonatutat.

Most a gasztrós orvos is elküldött egy dietetikushoz. Szurkoljatok hogy ő legyen képben, mindent be fogok tartani amit mond, csak ne legyek többet kövér, IR-es és refluxos… nagyon elegem van…

Sok jó dolog történt már velem. Párkapcsolat téren nincs sikerem, próbáltam ezen változtatni, de egyelőre nem sikerült. Elengedtem a témát. Nem szeretek rugózni olyan dolgokon, amiken nem érdemes, nem szeretem az önsajnáltatást sem. Igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni, kihozni a mindennapokból, amit lehet.

Ami elszomorít, hogy hiába dolgozok és spórolok, esélytelen egy saját kis garzont összehozni, pedig nem lennének nagyok az igényeim

Ezt most gyorsan lekopogom: a tanulmányaim körül minden téren elégedett vagyok; azon az egyetemen, szakon és nyelven tanulok, ahol, amin szerettem volna, és szeretem is, jó választásnak tartom. Rengeteg sikerélményem volt, remek ösztöndíjakat nyertem el, amiknek hála szakmailag is sokat fejlődtem, részt vehettem különféle (nemzetközi) projekteken, eseményeken is.

Ami a munkát illeti.. egyetemen dolgoztam 1 évet, suli mellett, majd jött 2 félév gyakorlat, utóbbi másodikja épp folyamatban van. Eddig ezekkel is meg vagyok elégedve, és minden főnököm roppant aranyos, dicsérő jellemzést írt rólam. Sokkal jobban teljesítettem, mint azt magamtól vártam volna, és főnökök is azt mondták, jelezték vissza a sulinak, hogy bőven felülmúltam az elvárásaikat, nagyon meg voltak velem elégedve. Viszont, ezektől eltekintve még nem dolgoztam máshol, amit bánok, mert nincs elég tapasztalatom, bár sokszor annyi időm sem lett volna, hogy érdemi munkát vállaljak. Vagy max. hétvégén.

Amivel viszont abszolút nem vagyok megelégedve, az a szociális életem, ami konkrétan nincs is, szóval nem tudom sokáig ragozni :D Párkapcsolatom nem volt sosem; nem is jártam olyan helyekre, ahol alakulhatott volna valami, és én sem voltam valami nyitott, érett rá. Barátok pedig kikoptak az évek során, mondjuk nem is voltak sokan. A mindennapok, hétköznapok egy kaptafára mennek, unalmasak és semmilyenek általában, ha nincs suli, gyakorlat.

.

Pár hónap, és itt az államvizsga, és nem tudom, hogyan tovább. Mármint, az a része megvan, hogy tovább mesterre, az nincs, hogy konkrétan hol. Érzem, hogy váltás kell, meg egy plusz löket, de nem merek egyedül belevágni külföldbe, pedig tudom, sokat fejlődhetnék egy rakat téren.

Szóval engem a félelem fog vissza a váltástól. Félelem, az idegentől, hogy elbukok, hogy nem bírom, hogy tök egyedül leszek egy idegen városban, országban, hogy olyan szituációk merülnek fel, amit nem tudok megoldani. Meg.. a kudarctól. Pedig "beleszerettem" egy suliba, egy konkrét képzésbe, aminek jelentkezési határidejének vége igencsak közel van, de egyelőre nagyobb a félelem, a para. Pedig, van egy olyan érzésem, ha meg sem próbálnék jelentkezni, csalódnék magamban. Mert megint a kényelmes megoldást választom, az ismertet, a komfortzónán belülit.

Meg.. a félelem mellett, én is húzom vissza önmagam, mert nem bízom magamban sem kellően. Pedig a fent említett gyakorlatok, munkák során is szembesültem azzal, hogy több van bennem, mint amennyi kreditet adok magamnak érte, vagy épp, amennyit magamról hittem.

Tudom, ha kimegyek oda tanulni, az életem nem változik meg varázsütésre, nincs garancia arra, hogy ott jobb lesz. Csak.. közben ott motoszkál bennem, hogy mi van, ha mégis?

(huh, ezt most nagyon jó volt kiírni magamból, köszönöm a lehetőséget!🥹)