Miért nem tudom megérteni sokszor az emberi érzéseket? Leírok egy történetet.

Tehát, megpróbálom rövidre fogni. Mivel én ebben az egészben benne vagyok, képtelen vagyok érzések nélkül végiggondolni a dolgokat, és a barátaim, családom pedig ugyanúgy nem tudnak érzések nélkül tanácsot adni. Ezért is fordulok hozzátok. Talán egy kivülálló meglátja a lényeget.

A barátommal harmadszorra vagyunk együtt. Először két éve jöttünk össze, akkor szakítottunk, és én buliban megcsaltam, amit azóta is iszonyatosan szégyenlek. Elég rossz időszakom volt, családi és egyéb önértékelési stb. problémákkal, és szégyenlem hogy ennek ő itta meg a levét. Mielött másodszor összejöttünk, nagyon megbántott egy képpel amit az egyik közösségi oldalra tett fel, és mikor megbeszéltük a dolgokat, akkor újra összejöttünk. Azt mondta mindegy mi volt régen, megbocsát, én is bocsássak meg neki. Aztán megint szakítottunk, akkor ő velem, és később kiderült azért, mert az egyik barátnőmmel akart összejönni, és nem is tudja miért jöttünk össze másodszor.. Most ugye harmadszor vagyunk együtt, és minden jó, eddig még sosem voltunk ilyen jól, összhangban. Komolyan nem gondoltam hogy a dolgok ilyen jól tudnak működni. Nagyon szeretem.

A baj az, hogy egy másik városba vettek fel egyetemre. Bízom a barátomban, de azért kicsit tartok tőle, mi lesz, ha eltávolodunk, és megint esetleg inkább mást választana. Én most teljesen biztos vagyok az érzéseimben. Szerintetek mennyire működhet egy távkapcsolat? Tudom hogy a régi sérelmeket nem lehet elfelejteni, de félretenni és megbocsátani igen. Sokszor úgy érezzük ezek még közelebb hoztak minket. Tudom, senki sem tökéletes, de én mellette megtanultam szeretni. Sosem gondoltam, hogy valaki iránt így fogok érezni. Múltkor egy hosszú beszélgetésünk alkalmával azt mondta, tényleg szeretne együtt lenni velem, sokáig, és késöbb is, komolyabban is, mint a járás. Nagyon sokat változtunk az első, és második kapcsolat óta, és amióta másodszor összejöttünk, én egyszer sem gondoltam arra, hogy inkább mással lennék, mert egyszerűen nagyon kötődöm hozzá, és úgy érzem "a másik felem". Rengeteg mindent éltünk át együtt, segítettük egymást ahogy csak tudtuk. Mit gondoltok, működhet ez? Lehet, hogy túl bonyolítom a helyzetet, és a jelenre kellene koncentrálni, a múltból tanulva és a jövöben bízva?