Te sajnálod azt, aki öngyilkos lesz/ögy. -ot követ el? Vagy inkább megveted?

Egyetértek a 11-el. Ez egy betegség. Normális, kiegyensúlyozott ember azért nem bírja ezt megérteni, mert azt hiszi, hogy ez csak olyan egyszerű, hogy az öngyilkos emberek mérlegelik, hogy "nincs már semmi és ez - akkor öngyilkos leszek". Ha csak ennyi játszódna le egy ilyen ember lelkében, akkor tényleg le lehetne nézni, hogy hülye volt, hogy öngyilkos lett. És lehet jönni az ilyenkor szokásos klisékkel, semmitmondó közhelyekkel, hogy "segíts magadon és Isten is megsegít", "mosolyogj a világra, és a világ is visszamosolyog rád", "legyél pozitív és minden sikerülni fog", "bízz magadban" stb. Az egészséges ember gondolkodása kicsit szűklátókörű ebben a kérdésben.

A depressziós ember ugyanis nem ilyen klisékben és nem ilyen józan ész szerint gondolkodik, sőt, igazából nem is gondolkodik. A depresszió érzése ugyanis elnyom benne valamit, az élni vágyást, hogy felkeljen és csináljon valamit. Ez pedig rossz közérzethez vezet, teljes közönyhöz és kilátástalansághoz, súlytalanság, kiúttalanság, feleslegesség érzéséhez. Hiába mondod neki, hogy ha vinne valami rendszert az életébe, az ilyesmi már egy idő után semmit nem mond az ilyen leépült embernek. Szinte vegetálni kezd, nem látja már az élete értelmét és megöli magát.

Itt egy érzésről van szó, jobban mondva egy végsőkig leépült mentális állapotról, és nem arról, hogy valaki eldönti, hogy megöli magát :D

Személy szerint én így is tekintek rájuk, segítségre szoruló emberekre és sajnálom azt, aki így hal meg. Részvétet és sajnálatot érzek iránta, és semmiképpen nem vetem meg. Sőt, még valamiféleképpen tiszteletet is kelt bennem az, hogy valaki hogy meri magával azt tenni, hogy vonat elé áll vagy kötélre akasztja magát vagy leugrik valahonnan magamról. Számomra ez borzasztó és iszonyatos dolog, még belegondolni sem tudnék abba, hogy én ilyet magammal tegyek, ezért olyan félelmetes és lenyűgöző valahogy, hogy vannak, akik mégis meg tudják ezt tenni.

Volt egy fiú haverom... társaságban játszotta a mókamester szerepét, de amikor ketten mentünk valahova, akkor mindig elkezdte ezt a panaszkodást, hogy sz*r az élet, öngyi leszek stb.

Én meg az a típusú ember vagyok, aki mindenkit meghallgat és segíteni akar. Sokszor mellette voltam, mindig segítettem ahogy tudtam. De egyszer bejátszotta, hogy hát ha neki nincs csaja és nekem se pasim, akkor már be is fekhetnék neki. Nekem meg kb. olyan volt ő, mintha a tesóm lenne, szóval nem mentem bele. Akkor meg úgy akart érvényesülni (mert a legnagyobb baja az volt, hogy egy társaságnak se kellett igazán, csajoknak meg főleg nem) hogy rólam terjesztett mindenfélét. Szóval nekem siránkozott, meg segítsek, de közben hátba támadt. Amikor elmondta, hogy begyógyszerezte magát csak megmentették én azt sajnáltam, hogy megmentették, mert akkor már tudtam, miket mond.

Azóta nem sajnálom az öngyi típust. Tegyen azért, hogy ne legyen az, annyi szakember van... túlképzés van a pszichológusokból, pszichiáterhez is lehet menni. Vagy járjon futni, vezesse le a feszkót... nem hiszem, hogy mindig "csak a jó emberek" mennek el. Ha olyan jó ember, vannak igaz barátai is és eleve nem hagyják, hogy így belesüppedjen a dolgokba.