Más is érzi úgy hogy legszívesebben lelépne, a jelenlegi életét feladva?

Nem.

Igen nagyon szeretnék lelépni és feladni jelenlegi életem a sérelmek és a kihasználtság miatt.

Sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy eladom a házat és kimegyek külföldre, vissza sem nézek.Az itt uralkodó, nem normális mentalitás, z anyagi kilátástalanság...Fárasztó, unalmas, kiábrándító az egész.

Mintha magamat olvastam volna.

Megértem a problémádat mert sok ismerősöm járt hasonló cipőben mint te, sőt még én is. Az én helyzetem nem volt durva mert a családomba vanak fontos emberek, de csalódtam egy hatalmasat a legidősebb testvérembe, szerelmi életem kész kudarc és katasztrófa a korombeliek már majdnem ott tartanak hogy házasságot kötnek és gyereket vállalnak, néhánynak már van is gyereke, és boldog családként élnek. Én nekem jóformán a szüleim, meg az egyik testvérem és összesen 3 barátom van akik miatt még úgy érzem jó helyen vagyok itt. Én is sokat tanultam a múltamból, nyitott szemmel járok, és mindig figyelek a környezetemre, mindig alapos vagyok, megfontolt és igyekszem előrelátó lenni. A jövőmet amennyire tudom alapozom, gyűjtök egy amolyan vésztartaléknak való összeget hogy ha hirtelen valami közbejön legyen miből kiindulnom. Amennyire tudom fejlesztem magam minden téren és felvettem a túlélési ritmust hogy ha esetleg hirtelen át kell váltanom túlélőbe mert így hozza az élet akkor a jéghegy hátán is életbe tudjak maradni. Sok nálam idősebb emberrel jobban kijövök mint a korombeliekkel és pont azért mert sokan úgy látják hogy én 24 évesen egy 35 éves módjára gondolkozom. Én általában mindig feltudom találni magam, lelki ismeretes vagyok. Sokan mondták már miért nem megyek külföldre, vagy miért nem megyek olyan nagy városba ahol jóval több lehetőségem van. Ennek persze oka is van hogy miért nem, mert vannak akik számítanak rám és segítségre szorulnak. Csak is azért vagyok itt mert tőlük visszakapom azt amit adok nekik. Persze nem vagyok megelégedve önmagammal mert társat keresek régóta, 3 évvel ezelőtt amikor még a régi munkahelyemről kivágtak mert nem voltam nekik elég jó (kis pénzért ne is várják el) és persze akkor vesztettem el két olyan barátomat akik nekem fontosak voltak az életben, egyik a gyerekkori barátom akivel szinte nagyon pici korunk óta ismerjük egymást. A másik általános iskolás legjobb barátom balesetben szörnyethalt. Akkor volt az amikor egy lánynak udvaroltam és egyik napról a másikra undorítóan lerázott, és meg is alázott. Ez mocskosul undorító húzás volt tőle és persze amikor ismerkedni próbáltam az akkori kövér külsőm miatt kaptam a pofonokat hogy én mégis mit akarok. Pénzem sem volt, állást se találtam 4 hónapig, és így az emberek leírtak engem hivatalos naplopónak mert nem értették meg hogy nincs munka annyi, nem vesznek fel akárkit. Az is lerombolta az önbizalmam hogy mások vígan elvannak az egyetemen, én még az érettségit is nehezen bírtam megcsinálni mert nem voltam sosem jó tanuló, mert van némi felfogási nehézségem. Ezeket a dolgokat leküzdöttem mert a sok depizés után egy kedves kolléganőm volt az aki felébresztette bennem a túlélőt és az új énemet aki jelenleg vagyok. Persze nem vagyok túl sikeres, de már elindultam előrébb az életben, persze vannak már jócskán terveim, már ígérik a munkahelyemen hogy beiskoláznak és akkor meglesz az előrelépésem is, ha meg nem akkor lesz másik állásom ahova tárt karokkal várnak csak a jelenlegit biztosnak érzem.

Hja elvtársak, az élet nem habostorta.