Ti nem szoktátok észrevenni, hogy sokszor hiábavaló dolgokat csinál az ember?

Itt főként arra gondolok, hogy az ember megnehezíti a saját életét.

Kérem senki ne vegye sértésnek amit itt leírok.

Ezek felismerések. Szimpla vélemény, látásmód.

Az ember keresi a "boldogságot".

Sokszor csalódik az emberekben, olykor menet közben is.

Az emberállat úgy érzi magát teljesnek, ha gyermeke születik.

Vagy karrierista.

Olyan dolgokért küzd, ami végtére nem kielégítő. Mert ha az lenne, akkor nem váltana valami más felé.

Természetes, ahogy fejlődik az ember, úgy találkozhat új barátokkal, akik hasonló "szinten" vannak, mint ő.

De ez is elmúlik. Főleg, ha olyan emberrel van dolgunk, akik folyamatosan fejlődik. Kihez, mihez képest...

Szóval csalódik a másikban vagy kiábrándulnak vagy ő ábrándul ki a másikból.

Vannak emberek, akik úgy érzik magukat boldognak, ha lehet gyermekük. Ezt meg is értem. Egyetértek velük!

De sokszor látom, hogy sokszor több a veszíteni való az egésszel. Kiszolgáltatottság, önfeláldozás, mindennapi problémák, munkahely, esetleg magánéleti problémák, gyermek lélektani, fizikai fejlődése, ami ugyancsak kihat az emberre, szülőre.

Szóval a gyermekkel is a folyamatos küzdelem.

Amiket leírtam az természetes és aki így érzi magát teljesnek abban a pillanatban, tegye is!

De, ahogy én látom az egészet, szóval, mintha az ember a saját életét nehezítené meg.

Ha ösztönök szintjén élem meg, akkor családalapítás, feleség, karrier. Szóval állatias küzdés, fajfenntartás, társas érintkezés.

Ha viszonyt kizárom az érzéseket és azon vagyok, hogy tudatosan megfigyeljek, akkor már másképp látom ezt az egészet.

Akkor azt látom, hogy az ember megnehezíti a saját életét.

Olyan dolgokért küzd, ami végtére nem kielégítő.

Csak hát a nagy zsivajban másképp szemlél, másképp éli meg a dolgokat.

Végül, amikor kizár mindent és úgy figyel, akkor megint másfajta látásmód kerül előtérbe.