Teljesen egyedül vívom harcaimat, ebből kiút?

Nincs párom se olyan barátom, akinek igazán mesélhetnék magamról.

Teljesen felnőtt életet élek, iszonyú túlterhelten. Hirtelen kényszerültem felnőttéletbe, igazából heti 42,5 óra munka (ugye ebédszünetek) mellett képzem magam, hogy valami kis karriert építsek, szerethetőbb, biztosabb munkám legyen.

Közeli család velem együtt egy fő, vele nehéz lelkizni, úgy működik az empátiája, hogy szerette gondjait látva nem tudja elviselni, ideges lesz, menekül. Inkább ő maga panaszkodik. Amúgy betegségei is vannak (testi), súlyosak is.

Beilleszkedési zavarom vank ez örök harc, már járok egyfajta szakemberhez.

Egyedül viszek háztartást, fiatal felnőttként nincs, ki hétvégén ételt adjon, ki támogasson... Jó, szerelésekben van segítségem.

Van egy lakótársam, állandóan tartozik, nem akar dolgozni, alig segít itthon és gyufaszálat nem tesz keresztbe azért, hogy magáért tegyen. Pedig ő vallja a legkeményebb elveket és személyiségfejlesztő játékokra jár.

Vívom életem harcait, ér rengeteg kudarc és nehézség, néha öröm és siker is 1s kutyának nem mesélhetek. Nincs olyan, hogy mesélek, és csak rólam van szó egy kicsi ideig, egyórácskát, egy estét... Nem mesélhetek a kis küzdelmeimről, érzéseimről. Kutyának sem.

Mit tegyek?