Van valami tanácsotok számomra? Keressek fel egy pszichológust?

Sziasztok. Megpróbálom nem túl depresszívre és hosszúra nyújtani az írásom. Az életem próbálom leírni valamennyire és kíváncsi lennék a tanácsotokra.

Egy 25 éves, introvertált, intelligens, figyelmes srác vagyok kevés önbizalommal, valamilyen mértékű depresszióval és teljes mértékű céltalansággal/motiválatlansággal a jövő felé.

Gyerekként se volt sok barátom, inkább az otthonülős számítógépezős típus voltam, de jó képességű, könnyen hoztam a 4-es átlagot tanulás nélkül.

Gimiben folytattam, ahol koleszos voltam, így hamar elszakadtam a családtól. A gimiben se volt sok barátom csak 1-2 valamint különc voltam kicsit, sokszor előfordult, hogy szívattak a többiek, de azért a semleges területen mozogtam mindig is, sose vágytam középpontban lenni. Barátnőim gimitől kezdve voltak elszórtan, egy fél éves kapcsolatom volt és pár pár hónapos, de mindig nagyon megviselt a szakítás, sok idő kellett mire túltettem magam ezeken. A gimit is hoztam 4-es átlaggal tanulás nélkül, csak az órákon figyeltem. Sportolni terembe jártam edzeni, mindig belelkesedtem, de pár hónap múlva vagy ha lett barátnőm alábbhagyott az edzés vágyam. Sose voltam vékony gyerek, mindig volt rajtam felesleg, de valamilyen szinten illik hozzám ez a "macis" külső. Nem mondom, hogy hú, de helyes vagyok, de rondának se tartom magam. Önbizalmam már a gimiben se nagyon volt, ez főleg abban látszódott, hogy mindig a háttérben próbáltam lenni, nem igazán akartam kitűnni semmiben se, pedig néha azért örültem volna neki. Ott is inkább a "kockák" közé tartoztam.

Utolsó évben megismerkedtem egy lánnyal akivel összejöttünk és egyetemre oda mentem ahol ő lakott (vele 3 évig jártunk). Az egyetem már más volt mint a gimi. Túl nagy a szabadság, nekem túl nagy a lustaságom és nem igazán vettem fel a ritmust. Mivel volt 1-2 gimis barátom (plusz a barátnő) ott is ezért nem ismerkedtem az egyetemen, mindig a szobában kuksoltam. A félévek mentek, én tanulni nem igazán tanultam, a gyakorlati tárgyak azért mentek, de sikerült csúsznom. Volt szakváltásom, átsorolás, passzív félév, stb. Lényeg a lényeg, hogy elment 4 évem az egyetemen (+1 az első év aminél másik szakon voltam) úgy, hogy 1,5 évet teljesítettem csak. A kapcsolatomnak közben vége lett (utána mentem el passzívra mert lelkileg annyira megviselt), volt több párhónapos barátnőm utána, de sose akart már sikerülni. Általában neten ismerkedtem a lányokkal, mivel nem voltak barátaim (az ottani gimis haverok jól haladtak lemaradtam tőlük, így eltávolodtunk). Mindig egyedül álltam a folyóson ha vártam az órára, plusz a szobában ültem. Nem mondom, hogy senkivel se beszéltem, voltak ismerőseim, de senki se volt olyan, akinek érdeke lett volna, velem szorosabb kapcsolatot fenntartani. Utolsó évben az egyetemre már be se jártam, csak dolgozni mentem pár naponta, de persze az a pénz is mindig elment valamire. (nem dohánysom, se drog inni pedig évente 1-2-szer iszok csak).

A lényeg, hogy az őszi félévben újra passziváltam magam és eldöntöttem, hogy elkezdek dolgozni valamit, felelősséget vállalok innentől az életemért, a szüleim nehezen értették meg ezt, szerették volna ha befejezném végre a sulit, de én már úgy éreztem nem bírok ott lenni. Maga a város is, a sok rossz emlék, a bűntudat, az ismerős arcok, akik már sokkal előrébb járnak nálam, stb. Eléggé belemélyedtem a lelki nyomorba is az utolsó egyetemi félévem során. Meghíztam jobban (~20 kiló felesleg van most rajtam), edzeni nem igazán jártam, szarul kajáltam. Hiába évek óta az egyik legnagyobb vágyam, hogy lefogyjak, sose tudtam pár napnál tovább csinálni, nem volt hozzá kitartásom. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen értelmetlen az életem, elképzeltem ahogy meghalok, stb. Nem akartam öngyilkos lenni, de akaratlanul maga a halál gondolata sokszor eszembe jutott. Szóval passzív lettem, elköltöztem másik városba és szereztem egy viszonylag jó munkát, ahol azért nem érzem magam úgy, mint aki teljesen lecsúszott. Még csak pár hónapja csinálom, bele kell még rázódni az önfenntartásba is, de az biztos, hogy ez jobb döntés volt, mint ott maradni és folytatni a szenvedést. Tervben van, hogy levelezőn befejezem önerőből, de őszintén szólva még kételkedek magamban, sikerülhet. A legnagyobb baj az volt velem az egyetemen, hogy teljesen motiválatlan voltam és céltalan. Érdekelt a szakma, de sose volt meg bennem a vágy, hogy igen én ezt akarom csinálni és így akarok dolgozni majd évek múlva is. Sajnos más szakmával kapcsolatban se volt meg ez bennem, ezért is mentem másik szakra első évben mert nem tudtam merre menjek tovább, csak annyit hogy egyetemre szeretnék menni, aztán azt választottam amit az egyik haverom, mert a nyílt napon olyan jókat mondtak a szakról. Szóval nem is jártam be órákra, ha pedig tanulni kellett volna, pár perc után már teljesen másra gondoltam és nem tudtam koncentrálni. Órákat képes voltam azzal foglalkozni, hogyan tudnám megtanulni pl a villámolvasást, hogy könnyebb legyen tanulni, de a jegyzetekre fél órát is alig tudtam szánni. A legtöbb tárgyam úgy buktam el, hogy el se mentem a vizsgákra, mert nem is tanultam, pedig ha tanultam volna rendesen, biztos sikerültek volna, hisz jó képességű srác vagyok.

Szóval most dolgozom, próbálom eltartani magam, megismertem a munka révén új embereket is (csak munkakapcsolat van köztünk, egyikükkel se alakult ki még haverság se (mentségemre szóljon a legtöbb munkatáram idősebb nő)). 2,5 hónapja költöztem el, azóta nagyon sokat olvastam pszichológia, társadalomtudomány és spirituális témákban is, talán sikerült ezen a téren fejlődni, de még messze az út. Járok spinningre is a főnök révén, ami tetszik és legalább mozgok heti 2-3-szor komolyabban is. A bajom leginkább, hogy úgy érzem hiába változtattam az életemen elég sokat, úgy érzem mégse változik az életem. Ugyanúgy céltalan vagyok, fogalmam sincs milyennek szeretném az életem 5 év múlva pl, ugyanúgy nincsenek barátaim. Kapcsolatom már több mint egy éve nem volt. Mindig is barátnőre vágytam a legjobban, azt gondoltam, hogy ha lenne akkor az életemben legalább lenne egy stabil pont, de mára rájöttem, hogy ez butaság. Amíg ilyen lelkiállapotban vagyok, sose fogok találni olyan lányt, akinek ne okoznék ezzel problémát, vagy aki ne lenne ugyanilyen problémákkal teli és akivel csak hátráltatjuk egymást. Szóval jelenleg még kapcsolatot se keresek, próbálom magamra fordítani az energiáim, hogy megbarátkozzak magammal. Ez megy is valamennyire, néha elkap a vágy (most karácsony, szilveszter ilyen), hogy bár lenne valakim, de aztán elmúlik. Próbálok pozitívan gondolni, hogy még azért viszonylag fiatal vagyok, lesz időm egy rendes kapcsolatra. Néha elkap a depresszió is, de sikerül általában hamar elhessegetni. Fogyni is szeretnék elkezdeni most, de őszintén szólva, félek kicsit, hogy most se lesz hozzá elég kitartásom, valamiért azt érzem, ha lefogynék, megjönne az önbizalmam (de ezzel lehet csak áltatom magam). Olvasok, zenét hallgatok (rákaptam a klasszikus zenékre mostanában), ülök a szobában egyedül, ha épp nem dolgozom. Beszélgetni 1-2 ember van akikkel beszélgetem csak, de csak felszínes témákról. Nincs olyan ember az életemben, aki úgy törődne velem igazán, ezt meg értem, hisz mindenkinek a saját élete az első, de azért picit elszomorító is, hogy még ilyen igazi barátra se tudtam szert tenni. Olvasgattam a meditációról is, szeretnék jobban belemélyedni, szerintem segítene a lelki békére rátalálni, de ehhez sincs szerintem elég kitartásom. A munka tetszik, de fárasztó is és sok a stressz, plusz a pörgés, amihez nem voltam eddig soha hozzászokva, viszont azért bennem van az érzés, hogy nincs kedvem menni sokszor, de becsülettel csinálom és bejárok. A vége kicsit összeszedetlen lett, de remélem kilehet belőle érteni a lényeget. Szóval most elvagyok, passzívan, nem érzem magam boldogtalannak se, de boldognak se. Nagyon keveset mosolygok, de szomorúságot se érzek, csak azt, hogy értelmetlen az életem és nem tudom elképzelni jelenleg, hogy valaha is drasztikusan elmozduljon a pozitív irányba.

A családom nem igazán említettem, ezt gyorsan leírom még. Megvan mindkét szülőm, köztük nem igazán dúl a szerelem, csak úgy vannak együtt, semlegesen. Anyummal jó a kapcsolatom, de inkább az utóbbi években lett szorosabb, apuval pedig a lehető legnagyobb a távolságtartás, alig beszélünk, nem kérdez felőlem, nem nagyon kér meg semmire. Ha náluk vagyok olyan a viszonyunk mintha két lakótárs lennénk, akik nem nagyon ismerik egymást. Ha segítek neki valamiben, azért beszélünk pár szót, de inkább arról a tevékenységről csak. Dicsérni nem emlékszem, hogy dicsért volna valaha is, vagy megölelt volna, stb. Nem emlékszem rá, hogy valaha is mondta volna nekem valamelyik szülőm, hogy szeret, de azt se érzem, hogy azért rossz lett volna a családom. Nem alkoholisták, nem vertek, nem isznak és mindig megadták amire szükségem volt, támogattak anyagilag az egyetemen is, hiába vallottam kudarcot és még most is segítenek, pedig már minden hitük elszállt irántam szerintem, szóval lehetne ennél sokkal rosszabb családi körülményeim is az biztos. Sok mindenért vagyok hálás nekik, egyedül a családi szeretet és az érzelmi támogatás és az apai kapcsolat, amiben nem igazán volt részem. Vannak testvéreim, velük jó kapcsolatban vagyok,de nem beszélünk napi szinten, elvannak ők a saját problémáikkal.

Ennyi lenne talán az életem valamennyire tömören, tudom, hogy az életem alakulásáért én vagyok a felelős, próbálok nem hibáztatni senkit és elfogadni, hogy így alakult, nem a múlton rágódni, hanem a jövőt jó irányba változtatni.

Köszönöm, ha volt időd és türelmed elolvasni. Bármilyen kérdésre szívesen válaszolok, volt az életemben más probléma is, amiről nem írtam, de szerintem ennyi elég, hogy már megpróbáljon segíteni, aki szeretne. A kérdésem leginkább, hogy ti mit tennétek a helyemben (persze az értelmesebb válaszolókra gondolok és nem a trollokra), tudna segíteni egy pszichológus rajtam, ha heti egyszer eljárnék hozzá? (sajnos heti többre nem lenne pénzem 6-8 ezer ft-os óradíjak mellett)

Köszönöm még egyszer a türelmet és a segítséget előre is. Boldog új évet! (Ez az írás már régóta ért bennem, nem aféle újévi elhatározás, csak most volt időm inkább végiggondolni)