Szerintetek mennyire befolyásolja manapság az ember sorsát, karrierjét, hogy milyen osztályból származik a családja, szülei értelmiségiek e?

Én pont fordítva éltem meg ezt a helyzetet.

Anyám nemesi családból származik. Apám nagyapja aleman német volt, de vitézséget kapott, mert magyar oldalon harcolt. Többek között emiatt magyarosította a nevét. Apám egész élete során keményen dolgozott. Vállalkozása van, messze többet keres, mint a nagyátlag, így semmiben nem szenvedtem hiányt.

Mindig jól tanultam, soha nem voltak problémáim.

Aztán elkerültem gimnáziumba. Ott egy 8 gyerekes család lányával jártam egy osztályba. Akkor jöttem rá, hogy a tanárokat rohadtul nem érdekli az, hogy mit csinálnak a szüleid, milyen autóval jönnek érted, hanem inkább az, hogy mennyire tudnak bepalizni nekik.

Pl. egy keresztény iskolában szinte kutya kötelességüknek érzik, hogy felkarolják az összes sokgyerekes szerencsétlent...

Akik persze rettenetesen el vannak szállva magukkal. Az a lány majdnem minden osztálykirándulásra ingyen ment el, kaptak egy csomó segélyt, és mégis úgy menőzött, úgy érezte sokkal többnek magát másoknál.

Nem is beszélve arról, hogy bármilyen komolyan dolgoztam, bármilyen kitartó voltam a tanulmányaimban, engem mindig levegőnek nézték, miközben őt felmagasztalták.

Egy szakra jártunk. Ha a felsőbb évesek közé kellett még valaki, amikor azon a bizonyos tagozatos órán voltunk, akkor kivétel nêlkül mindig őt hívták... pedig semmivel nem volt tehetségesebb nálam.

Szóval, én ennek inkãbb a fordítottját éltem meg.

Elsőgenerációs értelmiségi vagyok, két diplomával. A szüleim, nagyszüleim szakmunkások mind. Csak röviden, hogy milyen akadályokkal szembesültem gyerekkoromban:

1. Alig volt otthon pár darab könyv, az is valami romantikus regény volt és a Biblia. Nem tudtam utánanézni semminek otthon (akkor még nem volt internet az otthonokban), nem volt egy lexikonunk, pedig sok iskolai feladat arra épült, hogy "nézz utána".

2. A szüleim sem tudtak segíteni már az általános iskolás tananyagban sem. Sem matekban, sem nyelvekben, magántanárra ugye nem volt pénz.

3. A tanárok erősen diszkrimináltak, sokkal komolyabban vették azokat az osztálytársaimat, akiknek a szüleinek komolyabb állása volt, illetve jobb anyag helyzete.

4. A szüleim szemében sosem volt érték a tanulás, a mai napig azt mondják, hogy én nem is dolgozom (egy fejlesztői csapatot irányítok és az ügyfelekkel foglalkozom plusz értékesítés, tárgyalás), mert az irodai munka az nem munka. Én nem lehetek fáradt, mert én csak ülök ugye. Nem adtak pénzt az egyetemi éveim alatt, mert én választottam, oldjam meg, más is melózik egyetem mellett. Amikor leültem tanulni, akkor ordítottak, hogy lusta dög vagyok, miért nem megyek el dolgozni, ők ennyi idősen már dolgoztak stb. Sok konfliktus volt.

Nehéz volt kitörni, szerencsére jó szellemi adottságaim voltak, így magamtól is tudtam tanulni, meg megvolt bennem az igény a tanulásra. Szerintem ritka az ilyen, mert pl. ez a fajta szülői magatartás és gondolkodás mág a tehetséges gyerekekbe is olyan mélyen beleivódhat, hogy nem is gondolnak arra, hogy magasabb képesítést szerezzenek.

Sajnos ezt sok helyen tapasztalom - vidéken főleg - hogy a tudás, a tanulás az ciki, lenéznivaló, és aki értelmiségi az csak “okoskodik” meg “tudálékoskodik” és csak a kétkezi munkás az értékes. Szerintem ennek félelem és irigység lehet a gyökere.

Szomorú mert szerintem mindkét tábor emberei ugyanolyan értékesek, és egymással, egymásért kellene lennünk, nem egymás ellen.