Mit tegyek ha utálom az embereket? Lenézek mindenkit, és elfog egy fajta undor amit nem lehet megmagyarázni. (Hosszú story)

Mindenkinek el jön az életében az a pont, amikor rá kell jönnie hogy ki is ő valójában, valamivel azonosulnia kell, vagy valami hasonló. Rengeteg embert láttam közeli családtagok közül is akik a mai napig szerintem nem tudják hogy kik is ők valójában vagy csak lehet hogy nem érzik úgy hogy érdekelje őket ez a kérdés. Életem során arra kellett rájöjjek hogy mizantróp vagyok. Mára már megbarátkoztam ezzel a gondolattal, és különösebben az emberiség nagyrészét elítélem annak tettei miatt, a hétköznapi történéseken nem lepődök meg, megannyi dolgot tudnék spontán részletezni hogy miért jobb ha az ember mizantróp. Mielőtt azt hinné valaki, hogy a túlvilági megváltásban hinnék, ez így sem igaz, mivel ateista vagyok, száz százalékban megtagadom isten létezését, mivel szerintem ezek a dolgok, akár a vallások, az istenek, az esti mesék, és hasonlók az emberi zavartság, félelem, és pánik egy bizonyos reakciója, hogy ezáltal az ember megnyugtassa magát. Egoista is vagyok. Csak úgy mint minden ember. Kicsit olyan szindróma mint amikor Nyilas Misi azt mondja hogy nem akar debreceni kisdiák lenni csak itt igazából nincsen kilépés, maximum valamennyi minimális állatias öröm amivel túl lehet vészelni a napokat, heteket, éveket. A wikipédia szerint a mizantrópia az általános utálat, bizalmatlanság, és/vagy megvetése az emberi fajnak vagy az emberi természetnek. A mai napig sem száz százalékos állapot ez a számomra mivel be kell vallanom hogy a hétköznapok rugalmas és valamennyire sima haladása miatt muszáj megjátszanom azt hogy van bennem egy alapvető illem, szimulálnom kell egy pozitív neutralitást, akármennyire bizarrul hangzik, hogy valamennyire elrejtsem magamat a tömegben. Ahogy mondtam, egoizmus, inkább magamnak akarok jót és rohadtul nem azt hogy valaki az orrom alá dörgölhesse az alantas nézeteit és véleményét, mivel én tartom magam a véleményemhez amit viszont csak én kívánok megváltoztatni ha úgy van, de csak is akkor ha úgy van, és jelenleg ez az állapot rám egyáltalán nem jellemző. Antiszociálisnak is nevezném magamat. Úgy mint ahogy isten, és a vallás, úgy a társadalom is egy képzelt mesterséges dolog az én véleményem szerint, melyben a tömeg, és/vagy egy viszonylag kevés létszámú csoport irányítja a normákat azáltal hogy számukra jobb legyen, az ő érdekükben, tulajdonukban, és hozzájuk viszonylag közel kapcsolódó dolgaiban ne essen kár, ezáltal ismét visszatérve az általam említett egoizmusra. Az élet nem megmagyarázhatatlan, vannak különböző "tudományok" amiket inkább jelrendszernek lehet felfogni, a bizonytalanság és a kíváncsiság ismét egy ösztön mely a tudás és a hatalom összhangjára épül, aminek oka a most már sokat említett egoizmus, hogy kezünkben legyen a tudás, azt használni tudjuk a saját magunk érdekében. Az ember egy olyan lény amely az evolúciós ranglétra során kifejlesztette saját jelrendszerét, és az éntudat megjelenéséhez hozzátársult az egoizmus amelynek köszönhetően előjöttek a viszálykodások, a manipulálás, és egyéb mások számára szörnyű számomra relatív dolog, amit úgy tanítanak hogy borzasztó, hogy képes egy ember ilyesmire, és utána rájövünk, hogy igazából képes az ember ilyesmire. Mert az ember nem egy sémára alapul. Az egoizmusa természetesen alapvetően megvan, de emellett olyan jellemző sajátosságai vannak minden egyes embernek, ami miatt különböznek a másiktól, akár az emberiség által elfogadott vagy elfogadhatatlan módon, de sosem olyan jelleggel hogy az pozitív legyen, vagy ha mégis, akkor az általában az alacsony intelligencia, és valamiféle rendellenes működés eredménye. A konyhafilozófiai eszmefuttatásom innentől kezdve valószínűleg egy témából fog kiindulni, azt részletezve, majd néha melléksávokra csúszva, mivel ezeket a gondolatokat muszáj lejegyeznem egyből, mert a későbbiekben nagyon hamar elfelejtődnek, eltűnnek, és utána csak egy bizonyos tényező hatására jönnek elő ismét.

21/F