Mihez kezdjek ha egy örök lúzert csináltam magamból?

Általános iskolás koromban sokszor szinte minden ok nélkül bemutogattam nagyon sok mindenkinek, emiatt jó páran meg akartak verni. Otthon úgy adtam elő a dolgokat, hogy én nem is csináltam semmit és csak úgy rám szálltak. Az osztályban elég kötekedős voltam, sokszor igazi szarkavaró. Amikor verekedésig fajultak a dolgok, akkor mindig otthon elmondtam egy durván hangzó kamu sztorit és hol apámmal, hol anyámmal mentem be reggel, hogy mondja meg alaposan az osztálynak és rendezze le a dolgokat. Anyám többször volt benn mint apám, de lényeg hogy mindig a szüleimmel védekeztem. Anyám sokszor mondta hogy nem lesz ez így jó hogy "folyton az ő szoknyája alá menekülök".

Szabadidőmben igyekeztem egyedül lenni otthon. Mindenem megvolt, külön szoba, külön kaja, stb. Mindig kiharcoltam magamnak hogy napi 2-szer 2,5 l colát és 2-3 energiaitalt vegyenek nekem a szüleim. Emiatt mára borzalmasak lettek a fogaim. Aztán minden hétvégén és szünidőben akkor feküdtem és keltem, amikor nekem tetszett. Ha olyan kedvem volt hajnalokig tévéztem, reggelig nyomtam hol a nintendot, a playstationt, számítógépet, vagy filmeket néztem, vagy csak lefoglaltam magam valami egyszerű dologgal.Később, 5. osztály környékén leálltam a szarkavarással. De akkorra már annyi ellenséget szereztem, hogy az is előfordult, hogy hazafele menet lerúgdostak a bicikliről az iskolatársaim és kékre-zöldre pofoztak-rúgdostak mire hazaértem. Nem tanultam minden tárgyból rendesen, csak azokat tanultam, ami nekem tetszett. Nem voltam fizikálisan erős, de attól még szándékosan kihívtam magam ellen nálam izmosabb és erősebb gyerekeket, aki sokszor megvertek. Otthon természetesen ezt is elmásítva adtam elő. Később kiharcoltam otthon hogy zsebpénzt is kapjak, minden nap hol 500, hol 1000 Ft-ot. Később akikkel kötekedtem, már késsel fenyegettek és hosszú hónapokon át elszedték tőlem. Lehet a sors iróniája, vagy "mert Isten nem ver bottal", elhunyt az anyukám. Ez borzasztóan fájt belül, de jobban fájt az, amikor rádöbbentem, hogy így istenigazából egyedül vagyok a világon akár a kisujjam, se egy barátom nincs, senki akivel megértően tudnék beszélni, viszont ellenségeket bőven gyűjtöttem magamnak a 8 év alatt. Apám ivott. Nem foglalkozott velem annyira azelőtt sem (amikor bement velem akkor is anyám biztatta), de így még jobban trehányságba süllyedt az egész háztartás, az egész életem, a mindennapjaim.

Továbbá folyton egy sajátos álomvilágban éltem kicsi koromtól, amit a játékok, a szórakozás, értelmetlen rajzfilmsorozatok, a fantáziám, a magamnakvalóságom, és a lustaságom határozott meg. Középiskolában nem kötekedtem senkivel, de akik velem kötekedtek, azok ellen nem tudtam magamtól védekezni. Apámat nem hívtam be, de amúgy se jött volna. Otthon sokat sírtam, hol az apám, hol az osztálytársaim, hol saját magam miatt. Amikor érettségi előtt szinte mindenből bukásra álltam, akkor se kezdődött el rendeződni a valóságszerű felfogásom.

21 éves koromig nem volt egy egészséges valóságképem, nem rendelkeztem egy életszerű felfogással. Most 24 éves vagyok, és 11 munkahely után arra a következtetésre jutottam, hogy kinn vagyok a nagybetűs életben és egyszerűen nem tudok működni. Nincs szociális érzékem, nem tudok kifinomultan kommunikálni, elemi dolgokról a tudásom igen csak darabos, nincs normális erőnlétem, a sok koffein a kritikus korszakaimban valószínűleg árthatott is az agyamnak kicsit.

Mit csináljak most, hogy ki tudjak állni magamért, meg tudjam védeni magamat ha kell szavakkal, ha kell fizikai erővel, hogy bírjak helyt állni egy munkahelyen évekig vagy tovább, hogy értsek is egyáltalán bármihez az életben, hogy el tudjam látni magam, hogy egyáltalán egy fenntartható mindennapi életet működtessek magam körül?