Miért van ennyi emberben hatalmas önutálat?

Van, aki önbizalomhiányos, ez tény, viszont ezzel a másik félnek is vigyáznia kell!

Én rendszeresen azzal találkozom, hogy ha valamiért mondok magamról egy rossz tulajdonságot, elkezdenek nekem ellentmondani és ezt tagadni. Akkor is, ha 1 hónapja ismernek stb. Közben nyilván én ismerem magam és nem tudom, mi van abban, ha látom magamban a rosszakat is.

Sokszor előfordult már, hogy később tapasztalták/látták azt a rosszat és hátast dobtak, hogy Jézusom, Te ennyire... ?!

Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak hogy fizikailag gyenge vagyok, rossz a rövidtávú memóriám, ilyenek...

Szerintem nem érdemes összekeverni a 2 jelenséget. :P

Mert van minimális önkritikájuk és tudják, hogy haszontalan szemetek?

Pl. túlsúlyos ismerősöm utálja magát, amiért nem edzi a testét és nem foglalkozik az egészségével. Bár igaz, ő ezt úgy fogalmazza meg, hogy utálja magát, mert túlsúlyos, mert az ilyen hülyék odáig már nem jutnak el gondolatban, hogy lennének lehetőségek változtatásra.

"A náluk bármiben jobb embereket felsőbbrendűként kezelik" Csodálkozol?

miközben a 3. Válaszoló úgy beszél az egyszerűen önbizalom hiánnyal rendelkező emberekről, mintha csatorna patkányokról lenne szó ...ugyanolyan ember mint te, ne már. És akkor megvagyunk lepődve ha külön kategóriaként tartjuk egymást számon. Nem ők magasztalnak másokat az egekik önszántukból, hanem addig taposnak rajtuk míg el nem hiszik, hogy nem érnek annyit.

Az önbizalomhiány vagy az önutálat borzasztó érzés tud lenni, a folyamatos őrlődés és szorongás minden téren kikészíti az embert. És nagyon fárasztó is.

Nem lehet tőle csak úgy megszabadulni vagy egyszerűen csak eldönteni hogy holnaptól márpedig én szeretni fogom magam.

Egyértelműen megoldható, de nem annyira egyszerű feladat, egyedül pedig pláne, mégis mindenki azt várja hogy rögtön jobban legyél.

Ez a társadalom nem ismeri az empátiát csak a megbélyegzést. Ez a kérdés se több csupán ujjal való mutogatás; "hogyan akar így sikeres lenni?" Neked ehhez mi közöd? Értem én (valahol), hogy miért fogalmazódott ez meg benned, de neked semmi közöd ahhoz ki hogy éli az életét. Kit érdekel hogy sikeres lesz-e amíg neked nem ártott? Amíg egy normális, kedves ember, addig miért érdekel hogy mit ért el az életében? Az övé, nem a tied.

Sőt, lehet ha egy kicsit támogatóbb, megértőbb lennél a másikkal, megjegyezné és ezáltal segítenél neki kicsit jobbá tenni az életét, vagy a pozitív visszajelzés növelné az önbecsülését.

Amúgy meg azt se tudhatod hogy ki miért áll így magához. Lehet hogy mindig így kezelték, vagy vétet egy olyan hibát amit nem tud megbocsájtani magának esetleg gyerekként sokszor megalázták stb.

Nem, nem ugyanolyan ember, mint én. Az illetőt egy egyetemi képzésen ismertem meg. Amikor arra került sor, hogy tanulni kell és haladni a törzsanyaggal, én tanultam, vért izzadtam és sikerült elvégezni a tárgyaimat. Ő hülyeségekkel foglalkozott, videojátékozott, stb. és többször megbukott ugyanazon tárgyakból. Aztán sírt, hogy neki nem megy a tanulás. Amikor arra került sor, hogy kondizzunk, fussunk és egészségesen táplálkozzunk, én hétről hétre küzdöttem, fáradt voltam, fájt mindenem, olyan kajákat ettem minden nap amiket amúgy nem szeretek, hogy kigyúrjam magam és egészséges legyen testben és fejben is. Ő meg ellógta az edzéseket és gyorskaját meg cukros üdítőket zabált. Aztán sírt, hogy ő túlsúlyos.

NE tegyél engem egy kategóriába az ilyenekkel. Többen is voltunk ebben a társaságban (az egyetemi képzésen alakult ki a társaság, aminek a tagjai voltunk). Hívtuk tanulni, hívtuk edzeni, hívtuk kajálni. Segíteni akartunk neki, hogy tudjon változtatni. Mondtuk, hogy min kéne változtatnia, hogy jobb élete legyen, mondtuk, hogy mik a rossz szokásai, amiket el kéne tüntetni a mindennapjaiból. Rendszeresen figyelmen kívül hagyta a tanácsainkat és folytatta az önpusztító életmódját, miközben sírt, hogy neki milyen rossz. Mi meg küzdöttünk tovább a céljainkért.

Az emberek igenis kategóriákba sorolhatóak, az alapján, hogy mire hajlandóak és mire nem hajlandóak. Aki annyira nem hajlandó, hogy eljár hetente néhány alkalommal futni és nem hamburgert zabál a gyorskajáldában egyfolytában, hogy elkerülje a szívelégtelenséget 40-50 éves korában és minden segítséget visszautasít/ignorál az ügyben, az elhiheti magáról, hogy nem sokat ér - mert nem sokat ér.

ez egy nagyon nehezen meghatározható dolog. nem mindig tudom, h miért utálod magad. sokszor eleinte az egyénnek sem egyértelmű, hogy miért vagdossa, esetlegesen üti magát aztán jön rá, h valami nincs rendben, idegennek érzi magát a saját testében. haszontalannak, feleslegesnek, néha tehernek. úgy érzi, hogy talán mások élete is könnyebb lenne, ha ő nem is létezne. Bonyolult ezt meghatározni. én is eddig mások hibáztatásával voltam elfoglalva, de rájöttem, hogy csak magamat utálom, mindennél jobban. :))

(bocsi a helyesírási hibákért)